5. fejezet

5. fejezet

*flashback*

A fiú megígérte nekem, hogy meg fog keresni, amint elég befolyással fog bírni, hogy segíteni tudjon rajtam és a családomon. 

- Tessék, fogd! - nyomott a kezembe egy smaragdzöld ékszert, ami a ruháján lógott eddig. - Keress meg, ha segítség kell. Annyit kell tenned, hogy ...- megállt egy pillanatra, tétovázott, hogy mit mondjon. - A palota őrének odaadod és mondod, hogy Baek-et keresed. De most mennem kell! Ígérem, holnap ismét eljövök ide. Várj rám itt, a kakas órájában.  Amint tudok, jövök! ~

Azóta is magamnál őrzöm azt az ékszert, gondosan elrejtve a ruhám alá. Egyszer eljön az a nap és megkeresem Őt.

- Mit nézel annyira? - kérdezte tőlem a Koronaherceg, mivel kizökkentett merengésemből. Épp egy hasonló ékszert nézegettem a piacon, mikor újra előtörtek az emlékeim. 

- Semmit! - ráztam meg a fejem, majd zavarodottan tovább sétáltam.

Nem követett, ő is elkezdte nézegetni az ékszereket. Vajon kinek akar venni ajándékot?

- Yah! Van egy kis probléma.  - jött felém, miközben fejét vakargatta. - Nem hoztam magammal pénzt.  - nézett rám csábítóan. Persze! Tipikus játékos! Hogy lehet ez az ember a leendő király? - fintorogtam, ugyanakkor elbűvölőnek találtam szép arcát és azt, hogy így próbál pénzt kicsikarni belőlem.

- Nesze, fogd! - nyomtam a kezébe pár tallért.

- Nesze?! - háborodott fel. - Yah, elfelejtetted, hogy ÉN...

- Igen, elfelejtettem! - vágtam közbe, mielőtt elárulná magát. - Ha nem tettem volna, lehet már nem élnél. 

- Ah Ram-ah! - szólított meg valaki. Egy pillanatig lefagyva álltam, de mikor megfordultam kellemes csalódás ért.

- SungJae oppa? - mosolyodtam el. Nem hittem a szememnek. - Hogy kerülsz ide? - léptem közelebb hozzá, mire ő szorosan magához ölelt. Már a napját sem tudom, mikor ölelt utoljára férfi, olyan furcsa érzés volt.

Baekhyun pow

- Ki ez a csóka? -  méregettem az ölelkező assassint és az újonnan érkező férfit.  Olyan elképzelhetetlen látványt nyújtott Ah Ram hanbokban, mikor először megpillantottam, de most, hogy ölelkezik egy számomra cseppet sem szimpatikus fiúval, a rosszul lét fogott el.

Velem kéne törődnie, meg akarta ölni a koronaherceget, végül megszöktetett, most pedig olyan elővigyázatlan, hogy képes feltűnősködni a piac közepén.

- Hé! - léptem oda hozzájuk, majd megköszörültem a torkom.

- Ah, Ő egy régi barátom, annak az ajummának a nevelt fia, aki elszállásol minket. Régi jó barát. - a lány arcán lévő mosoly rabul ejtett. Nem gondoltam volna, hogy létezik szebb mosoly a bordélyokban lévő giseng-ekénél, de tévedtem. Ez a lány maga volt a megtestesült tisztaság és szépség. Viszont volt benne valami sötétség. Hiába látszott boldognak, a szemében lévő villámok szinte szikrákat szórtak. A szeme nem mosolygott.

- Ő pedig egy ismerős, Shin. - mondta AhRam.

Egy ismerős? Háápfff! - húztam a szám. Én vagyok a leendő király!

- Örvendek. - hajolt meg a férfi előttem. Bár nemesi ruhában voltam, bántam, hogy kitűnök közülük, annyira más volt a viselkedésem és  nem éreztem jól magam közöttük. 

Bólintottam egyet, majd a lányra emeltem a tekintetemet és szúrós pillantást vetettem rá.

- Ne vigyorogj már annyit! – sutyorogtam, mire rögtön leolvadt a képéről a mosoly.

- Oppa? – hangja ijesztő volt, miközben a távolba meredt. – Nekünk most mennünk kell, találkozunk ajumma házánál, hamarosan. – azzal karon ragadott és  egy apró, alig észrevehető bólintást intézett az egyik irányba. Mikor elnéztem arra, megpillantottam a katonákat. Eljöttek, minket keresnek.

- Tűnés! – fogtam meg a kezét és elkezdtem húzni az ellentétes irányba.

Ah Ram pow

Shin erősen megragadta a kezemet és maga után húzott egy ház mögé. Ez volt az első alkalom, hogy férfiként viselkedett. Normális esetben és rángattam volna magam után, hogy el rejtőzzünk, de most a kezébe vette az irányítást és nem hagyta, hogy egy assassin bujtassa el. 

- Szerinted tudják, hogy együtt vagyunk? – kérdezte aggódó hanglejtéssel, de én képtelen voltam válaszolni neki. Olyan közel került hozzám, hogy szinte éreztem szívverését. Testünk egymáshoz nyomódott, arca alig pár centire volt az enyémtől. Szemeim kerekké váltak légzésem pedig egyeletlen lett. Miért hoz ennyire zavarba a közelsége? – gondolkodtam.

A koronaherceg észre vette, hogy a hangulat megváltozott, majd ő is csodálkozó arcot vágott és tekintetével az enyémet kereste.

- Nem járhatnak még olyan messze! – hallatszódott egy őr mély hangja, mire Shin ismét megfogta a kezem és betuszkolt egy házba. Onnan néztük a további jelenetet.

- Gondolja Uram, hogy együtt vannak? A gyilkos minden bizonnyal megölte valahol a koronaherceget… - mondta egy másik.

- Akkor pedig meg kell találnunk a holttestet. Most, hogy Őfelsége eltávozott, a testvére trónra kerülhet, ami nekünk nagy bevételt hozna.

A levegő beleszorult Shin-be. Az apja, a király meghalt. Igaz, sejtettük, hogy ez nemsokára el fog következni, de arra egyikünk sem számított, hogy ilyen hamar. Ez azt jelenti, ha Shin nem tér vissza a palotába, akkor a nagybátya fogja átvenni a koronaherceget megillető helyet. Ami a nép és sokak számára még nagyobb nyomorúságot és még több halált hozna.

- Azt a parancsot kaptuk, hogy végezzünk a koronaherceggel és vigyük el a fejét Felségének. Cselekednünk kell! – mondta határozottan a katona.

Rápillantottam Shin-re, akinek szemei csillogtak a felgyülemlett könnytől. Sajnáltam, ismertem azt az érzést, mikor elveszik az embertől az egyetlen támaszát. Én az egész családomat veszítettem el, de a koronaherceg még rosszabb helyzetben van. Bármikor megölhetik.

- Meg kell ölnöm Seo Yoon nagybátyámat. – suttogta maga elé Shin. – Végeznem kell vele, ha meg akarom menteni a népemet. – egy könnycsepp legördült az arcán, a megszokott pajkos tekintetnek most nyoma sem volt, kétségbeesett és dühös volt, ami érthető is. Még sem szabad elkapkodni a dolgot.

- Segítek. – böktem ki halkan, mire Shin kezei lehullottak az enyémekről, majd mikor bebizonyosodott, hogy a katonák elhagyták a falut, kiléptünk a házból és visszasétáltunk ajummához.

- Minden rendben, mi történt? – szaladt oda hozzám ajumma és Sungjae oppa is.

Ránéztem Shinre, akinek a feje lógott és nem szólt semmi, hanem egyenesen a házba vette az irányt és bezárkózott. 

- Oppa! Segítenünk kell neki! – mondtam Sungjae-nek. – Meg kell tanítani harcolni. 

4. fejezet

4. fejezet

Ah Ram pow

Szinte egész éjszaka lovagoltunk a korom sötétben,  csak napfelkeltekor értünk egy kisebb faluba, ahol végre elvegyülhettünk a többi ember között.

- Tudod, hogy hol vagyunk? - kérdezte tőlem a Herceg.

- Maga nem? - ragadtam meg a ló kantárját és kikötöttem egy erősebb fához. - Maradj itt! - simítottam végig a ló fején.

- Látom igen jól kijössz az állatokkal. - hangjában némi mosoly bújkált. 

- Mire próbál célozni? - torpantam meg, mire ő is megállt, szorosan mögöttem. Meglepett arca alig pár centire volt az enyémtől. 

- Ugyan... semmire. - mosolygott elbűvölően. Már épp kezdtem volna zavarba jönni, mikor egy hang félbe szakított minket. 

- Ah Ra...Fekete Gyöngy? Te vagy az? - a családunk régi ismerőse, édesanyám legjobb barátnője állt velünk szemben, még a kosarát is ledobta, mikor megpillantott. Már vagy öt éve nem látogattam meg, mivel el voltam foglalva a kiképzésemmel. Ő maradt az egyetlen támaszom, a családom halála után. Őt is nagyon mélyen érintette a dolog, sokszor sírtunk együtt a teli hold alatt, és akkor, megígértem neki és magamnak is, hogy bosszút fogok állni, kerüljön bármibe. Nem számít hány embert kell megölnöm, megteszem. Éreztetni fogom azokkal a senkiháziakkal a veszteség kínjait.

Ajumma támogatta az ötletemet, és ő találta ki a fedőnevemet is. Azt gondoltuk, hogy bajt hozna a fejemre, ha továbbra is Ah Ram-ként élnék. Bár a tanárom az eredeti nevemen szólított, mindenki más Fekete Gyöngynek.

- Ajumma! - szaladtam oda hozzá, majd megöleltem. - Jól van? Nem beteg? - érdeklődtem, szinte el is felejtve, hogy a Koronaherceg mögöttem megköszörüli a torkát.

- Ah, ajumma! - engedtem el. - Ő itt... - kezdtem volna bemutatni, de nem tudtam a nevét, azt meg mégsem mondhattam, hogy a trónörökös áll itt, szakadt ruhában. - ... Ő... - néztem hátra rá, és igyekeztem jelezni a fiúnak, hogy találjon ki valamit.

- Shin vagyok. - szerencsére kapcsolt a herceg és mosolygósan meghajolt ajumma előtt.

Baekhyun pow

Az assassin, más néven Fekete Göngy - mégis milyen idétlen név ez? - jelzett a szemével, hogy mutatkozzam be. Tényleg! El is felejtettük elmondani egymásnak a nevünket, annyira lefoglalt minket a menekülés. Az igazi nevemet nem szerettem volna közölni, ezért kitaláltam gyorsan egyet. Nem is baj, ha álnevet használok, sok mindentől meg tud védeni.

- Shin vagyok. Örvendek a találkozásnak! - hajoltam meg, majd lopva a lányra pillantottam, aki megkönnyebbülten sóhajtott egyet.

- Ajumma! - kezdte mosolyogva. Olyan más volt, hiányzott a hangjából a fájdalom, szinte már vidámnak hatott. És vonzónak. Gyorsan megráztam a fejem, hogy még véletlenül se gondoljak ilyesmire többé. Ez a lány meg akart ölni, jobb ha óvatos leszek vele.

 - A segítségére van szükségünk. 

- Itt akarsz elrejtőzni? - kérdeztem a lánytól, mikor beléptünk egy kisebb hanokba (hagyományos koreai stílusban épült ház). 

- Egy ideig, igen. - dobta le a cuccait a földre. - Ez egy biztonságos hely. Bár nem maradhatunk a végtelenségig itt. Önnek vissza kell térnie a palotába. 

- És te? - néztem rá gyanakvóan. Mihez akar kezdeni? Nem térhet vissza a fővárosba, és gondolom a mesteréhez sem. 

- Az nem tartozik önre! - felelte durván. 

- Cöhh... - horkantam fel. - Milyen ember vagy te?! - szűrtem fogaim közt. - Hogy lehetsz ilyen ellenséges? 

- Aludni szeretnék. - feküdt le a megterített paplanra. - Ajumma majd megmutatja a szobáját. És ha lehet ne nyavalyogjon sokat, errefelé ezt nem díjazzák. Ajumma nem a szolgája, erre ügyeljen. Itt maga nem a Koronaherceg.

- Hát te nem vagy semmi... - ámuldoztam, de igazat adtam neki. Nem vagyok olyan helyzetben, hogy kiváltságaim legyenek, ha életben akarok maradni, akkor el kell hitetnem az emberekkel, hogy én is csak egy egyszerű, átlagos nemes vagyok. - Ha már így alakult... - próbáltam felhívni a lány figyelmét, egy hangos köhögéssel.

- Ha?

Nem tetszett ez a stílus, durvának találtam, sosem beszéltek még így velem, de el kell néznem neki, ha itt akarok maradni.

- Hogy szólítsalak? - kérdeztem félénken. Hosszú szünet következett, nyílván nem tudta eldönteni, hogy elárulja-e az igazi személyazonosságát.

- Ah Ram vagyok. - motyogta.

- Ah Ram... - suttogtam. Igazán szép név. - Én csak Shin. És ha lehet... ne magázódj.  Unom.

Jó éjszakát! - mondtam vidáman, majd kiléptem a szobából.

Ah Ram pow

Meglepően jól aludtam, már korán reggel fenn voltam és elmentem segíteni ajummának. A baj csak az volt, hogy ajumma hanbokba öltöztetett, én pedig nagyon kényelmetlenül éreztem magam benne, sose szerettem. Nem is tudtam benne mozogni, nemhogy harcolni, ha esetleg szükség lenne rá.

- Ah Ram-ah! - szólt ajumma. - Ide tudnád hozni a mosnivalót?

- Mindjárt viszem! - kiáltottam vissza. Előbb meg akartam etetni a lovat, amivel sikerült elszöknünk. - Nem volt jó sorod a katonánál, ugye? - simogattam. - Most már minden rendben. - mosolyogtam. Imádtam az állatokat, különösképen a lovakat. 

Egy torokköszörülés azon nyomban letörölte széles mosolyomat az arcomról. A herceg állt a teraszon, tiszta hanbokban, kissé álmos arccal.

- Jó reggelt! - köszöntött, mire bólintottam egyet és elindultam összeszedni a mosnivalót.

- Azt hiszem el kéne menned vele vásárolni. - suttogta ajumma, mikor elé vittem a szennyest. - Nincs túl sok férfi ruhám. 

- Én? - nyeltem egy nagyot.

- Hogy lehet az, hogy meg se ijedsz egy sereg katonától, de ettől a fiútól zavarba jössz? - kérdezte ajumma mosolyogva.

- Tessék? - háborodtam fel. - Én nem...ugyan már ajumma!

- Ismerlek már lányom. Tudom, hogy nem szoktál csak úgy zavarba jönni a férfiaktól. Ki Ő, hogy zavarba képes hozni? 

- Ah...ajumma. - legyintettem. - Ugyan, hogy gondolja ezt?! 

- Oké, oké. Nem szóltam semmit! - emelte fel megadóan a kezeit. - Csak azt mondom, amit látok. Nagyon helyes férfiú és ráadásul nemes. - a hangsúly az utolsó szón volt.

- Tudod, hogy mennyire gyűlölöm a nemeseket. - vetettem oda. - Mindenesetre, ha nagyon muszáj, elmegyek vele a városba. - egyeztem bele egy kissé durcásan.

- Ya! - szóltam oda a hercegnek. - Húzza a cipőjét, elmegyünk a városba. - suhantam el mellette.

- Mondtam, hogy semmi magázás! De mit akarunk a városban? - kérdezte kiváncsiskodva, szinte már rám mászva.

- Mit művel? - húzódtam el rémülve. 

- Csak kérdeztem valamit. - nézett mélyen a szemembe. Miért érzem megint ezt a fura bizsergést?  Miért bénul le az agyam, mikor  rám mosolyog?

Zavaromban nem voltam képes gondolkodni, így automatikusan bokán rúgtam, mire ő össze esett előttem.

- Bocsánat, Felség! - mondtam cinikusan, majd kiléptem a házból.

Baekhyun pow

- Ah... - kaptam a bokám után. - Ez a lány nem semmi! - sántítva ugyan, de kissé izgatottan követni kezdtem Ah Ram-ot. Élveztem, hogy Őt is zavarba tudtam hozni a viselkedésemmel, holott ez nem tűnt olyan könnyű feladatnak. 

3. fejezet

3. fejezet

Szaladtunk, ahogy csak bírtunk, ki a palota területéről, majd be az erdőbe. Miközben menekültünk volt időm elgondolkodni a jelenlegi helyzetemen. Assassin vagyok, és az áldozatom - aki történetesen a koronaherceg - az imént szöktetett meg. Kicsit abszurd.

Ugyan nem értettem, hogy miért mentett meg és Ő maga miért menekült el a palotából, de nem tehettem mást, követnem kellett. Arról nem is beszélve, hogy ismertem. Szinte biztos voltam abban, hogy mi már találkoztunk azelőtt, de a múltbéli emlékeim olyan ködösek, hogy alig maradt meg egy-két jelenet. Arra viszont tisztán emlékszem, hogyan ordítottak a szüleim a fajdálomtól, mikor legyilkolták őket.  Az az élmény kísért engem még most is...

*Baek Hyun pow*

Azt se tudtam, hogy mit cselekszem. Abban viszont biztos voltam abban, hogy menekülnöm kell.  A nagybátyám le akar gyilkoltatni, és mivel édesapám öreg, egészen biztos őt is el fogja tüntetni az útból. Az egyedüli akadály én vagyok, csak én tudnám megakadályozni, hogy a trónra kerüljön. Ha viszont én meghalok, az ország nyomorúságban fog élni, még vagy száz évig.

- Muszáj életben maradnom, hogy változtatni tudjak a nép sorsán. - ez az egyetlen célom. Mégha el is kell tűnnöm egy időre, vállalom a kockázatot, hogy később újjult erővel, felkészülten térjek vissza és foglaljam el az engem megillető helyet.

A probléma csak az, hogy a majdnem-gyilkosomat is magammal ráncigáltam, aki egy veszélyes assassin és ráadásul nő.

Mikor tegnap összefutottam vele, nem is sejtettem, hogy képes lenne egy ilyen lány megölni engem vagy bárki mást. De a kinézetéből ítélve nyomós oka van arra, hogy assassinnak állt. Biztosan nehéz és szenvedéssel-teli élete volt ezidáig.

Az erdőben a titkos helyem felé vettem az irányt, egyedül csak a komornyikom tudta, hogy néha oda szoktam menni gondolkodni. Ez az a hely, ahol régen megígértem valakinek valamit és amit a mai napig véghez akarok vinni.

Vajon mi lehet vele? Él még? Nagyon haragszik, hogy akkor nem voltam képes elmenni hozzá, mert apám kis híján belehalt egy sérülésébe és ott kellett maradnom vele?

Vajon férjhez ment már?

Nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rá, de szinte biztos voltam benne, hogy sosem láthatom viszont.

- Gyere! - húztam be a kis házba a lányt, majd bezártam az ajtót. A kis helyiségben viszont hűvös volt és semmi élelmet nem hoztunk, szóval tüzet kell gyújtani és vadászni.

A fekete-ruhás assassin ott állt, mozdulatlanul, arcán komolyság tükröződött ugyanakkor nyugtalan is volt a tekintete.

- Eszedbe se jusson elszökni. - kerestem közben valamit, amit meg lehet gyújtani. - Ha elfutsz, egészen biztos, hogy megtalállak és akkor végzek veled.

A lány gúnyosan felhorkant.

- Te kinevetsz? - néztem bele éjfekete szemébe. Olyan ismerős volt a tekintete. A szomorúság, amely belőle sugárzódott szinte már kézzel-fogható volt.

- Kétlem, hogy Felséged képes lenne elkapni engem. - vágott vissza.

Be kell valljam, - bár nem voltunk olyan helyzetben - mégis, mulatságosnak találtam, hogy kimondja a gondolatait. Manapság igen nehéz egy őszinte embert találni, főleg a palotában. Ő viszont így se fél, pedig tudja, hogy én vagyok a leendő király és bármikor megbüntethetem szemtelenségéért. Így hát elmosolyodtam.

*Ah Ram pow*

Ez a mosoly...

Most már szinte egészen biztos voltam abban, hogy ismerem, de az emlékeim csak azért sem akarnak előjönni. Próbáltam fékezni az érzelmeimet, hogy még véletlenül se tükrözüdjön az arcomon a meglepettség, így elfordultam inkább és kilestem az ajtón. Eléggé eldugodt kis helyen voltunk, remélhetőleg nem találnak ránk a katonák, hiszen az erdő véd minket. Legalábbis az egyik oldalról, a másikon egy kihalt puszta, már-már sivatagi terület.

Hogy fogunk itt vizet vagy egyáltalán élelmet találni? Egyáltalán...meddig akarok itt maradni vele? Simán elszökhetnék, de akkor megásnám a saját sírom. A többi assassin úgyis keresni fog és ha megtalálnak és megtudják, hogy a koronaherceg még mindig él, megölnek mindkettőnket. Elszöknöm tehát felesleges. Akár meg is ölhetném őt, de abból semmi hasznom lenne. Igazság szerint Ő nem tűnt olyan gonosznak, mint a legtöbb nemes. Nem volt olyan beképzelt, legalábbis nem rossz értelemben, inkább játékos volt, talán kicsit éretlen is. Ha valaki ilyen helyzetben képes őszintén mosolyogni, akkor rossz ember nem lehet. Ráadásul nem szúrta belém a kést, mikor megpróbáltam megölni, hanem inkább megszöktetett. Egy lehetőségem maradt tehát...

Vele kell maradnom és együtt elmenekülni. Már tudtam is, hogy merre kéne menni.

- Meddig akar itt maradni, felség? - kérdeztem közömbösen, mire a herceg megállt a pakolászásban.

- Csak nem úgy döntöttél, hogy velem maradsz?! - apró féloldalas mosolya láttán zavarba jöttem, de próbáltam tartani a szilárd kiállásomat. Az igazat megvallva, csak vele volt ez. A többi férfi egy kicsit sem tudott zavarba hozni vagy megrendíteni.

- Van más választásom? - horkantam fel. - Ha elszököm, meghalok. Menekülök, amíg lehet, harcolok ha kell, de nem halok meg addig, amíg le nem gyilkoltam a fajtádbelieket.

- Hú de harcias valaki... - dobott le elém egy zsákot.

- Azt mondtad, hogy a nagybátyám bérelt fel, hogy ölj meg, de akkor ezek szerint amúgy is végezni akartál velem. - jött közelebb. Hihetetlen, hogy ebben a helyzetben is képes flörtölni.

- Csituljon Felség! - toltam el magamtól. - Ha túl akarja élni az estét, a keze járjon, ne a szája. Tán meg akar fagyni?

- Én vagyok a koronaherceg! - jelentette ki. - Egy herceg nem csihol tüzet.

- Tüzet csinál vagy vadászik? - adtam ki az utasítást. Lehet, hogy Ő nemzetünk jövője, de egy férfinak talpraesettnek és tapasztaltnak kell lennie, ahhoz hogy képes legyen irányítani egy országot. - Bár szerintem mindketten tudjuk, hogy ki céloz jobban. - rántottam elő a kést, de ugyanabban a pillanatban a herceg is előkapta az övét.

- Azt hiszem mi jól ki fogunk jönni egymással. - csibész mosoly jelent meg szép arcán. Ő eresztette le előbb a kést, így én is eltettem az enyémet és óvatosan kilopakodtam a házból, be az erdőbe, hogy levadásszam a mai vacsoránkat.

Mikor visszaértem a sivatag felöli oldalon a herceg már a tűz mellett melegítette kezét. Biztos szokatlan és kényelmetlen számára ez a helyzet.

- Megjött a vacsora. - dobtam le elé a vaddisznó halott testét, mire megugrott egyet ültében.

- Buddha csibész mosolyára! Hogy cipelted ezt el egészen idáig? - ámult el, s tekintete köztem és a halott tetem között cikázott.

- Lehet, hogy nő vagyok, de assassin is egyben. Tizennégy éves korom óta edzek. Szóval jobb lesz, ha munkának lát, a többi már a maga dolga. - mostam le a véres késemet a vizes bödönben, amit gondolom a herceg hozhatott, mikor távol voltam.

- Ya! - rivallt rám. - Abban akartam volna megmosakodni vacsora után. - az arcán megjelenő grimasz szinte már vicces volt, de tartottam magam és nem mosolyogtam. Nem gyengülhetek el.

- Majd hoz másikat. - vontam meg a vállam.

- Ilyen...sötétben? - nyelt egy nagyot, mire felhorkantam.

- Én a maga helyében letagadnám, hogy herceg. - motyogtam az orrom alatt, de még így is hallotta.

- Pszt! - szólalt meg. - Te is hallod? - állt fel lassan a herceg.

- Itt van a királyi sereg. - jöttem rá.

- Honnan tudod, hogy ők azok? - kérdezte.

- A szagukból meg tudom ítélni.

- Veszélyes egy nő vagy. - jegyezte meg.

- Itt kell lenniük! - kiáltotta valaki.

- A francba! - káromkodtam. - Hozd a disznót! - suttogtam neki.

- Mi? - rémült meg, majd felkapta a hátizsákot. - Dehogy hozom, nem vagyok én málhás szamár.

- Talán nem, viszont itt egy ló. - húztam elő a ház mögül.

- Ezt meg honnan szerezted?

- Az imént loptam az egyik katonától. - feleltem egyszerűen. Nem volt nehéz dolgom, csak a katona nyakára céloztam a fegyveremmel és ő máris leröpült a lóról.

- Azt hiszem alapos kiképzésben kell részt vennem, hogy be tudjam bizonyítani, erősebb vagyok nálad. - ült fel mögém a lóra. - Ugye tudod, hogy a férfiaknak kéne előre ülniük.

- Hol itt a férfi? - kérdeztem, majd titokban el is mosolyodtam  és ügetni kezdtem.

2. fejezet

2. fejezet

*10 évvel ezelőtt*
- Elnézést! - hajoltam meg egy idegen fiú előtt, akit nem vettem észre és véletlenül belementem, miközben a mosnivalót cipeltem a folyóhoz. A kosaram kiborult, én pedig lehajoltam, hogy visszategyem a piszkos ruhákat a kosárba. A fiú -nemes létére-, ahelyett, hogy megvert volna, lehajolt és segített a ruhák összeszedésében. Nagyon aranyos arca volt, s ami a legvonzóbb volt benne, az a mosolya. Nem csak a szája mosolygott, hanem az egész arca ragyogott.
- Semmi baj! - mondta kedvesen. Egy végtelennek tűnő pillanatig egymás szemébe néztünk, és akkor már tudtam. Megismertem. A szerelem ízét.
Abszurd dolognak tűnt számomra, de aznap bebizonyosodott, hogy valóban létezik szerelem első látásra. A fiú teljesen megbabonázott, zavarba hozott ugyanakkor kellemes melegség öntötte el a szívem mosolya láttán. De ezt a pillanatot megzavarta valaki.
- Ott van a lány. Kapjátok el, a családjával együtt! - kiabálta a gazdánk.
Gyűlöltem azt az embert és megfogadtam a szüleimnek, hogy ha alkalmas leszek rá, később biztosan bosszút állok, a minket ért megaláztatásért és fájdalomért.
- Futás! - ragadt karon a fiú, majd elrohantunk a támadó emberek elől.

Fél óra múlva még mindig egy koszos kis istállóban bujkáltunk, a fiú és az én fogaim is vacogtak a hidegtől, hiszen a szénakazal nem nyújtott elegendő hőt.
- Most már vissza kéne mennem. A szüleim...meg kell mentenem őket! - álltam fel, de  a fiú visszahúzott.
- Nem mehetsz oda még!  Amúgy se tudnál mit tenni. - mondta meglepően nyugodtan.
- De mi van, ha valami bajuk esik? Mennem kell!
- Nem mehetsz! - parancsolt rám. - Megölnek téged is! - kiáltott haragosan.
A levegő az eddiginél is fagyosabb lett az istállóban. 
- Hogy érted, hogy engem is? - nyeltem egy nagyot. Eddig nem is mertem ilyesmire gondolni. Megölni engem és a családomat?
- Mit gondolsz, miért uszította rád az a nemes az embereit? - nézett rám nagy szemekkel a fiú.
- Mégis miről beszélsz, Úrfi? - kérdeztem fogaimat csikorgatva.
A fiú felállt és kényszerített, hogy nézzek a szemébe. A kétségbeesés érzése elnyomta az iránta érzett vonzalmamat, hiába éreztem magam biztonságban a jelenlétében, aggódtam a szüleimért. Bár próbáltam visszatartani, a könnyeim csak azért is kibuggyantak. Elfordultam, hogy a fiú ne lássa könnyes szemet, de már késő volt.
- Figyelj ide! - köszörülte meg a torkát. - Esküszöm, hogy ha eljön az idő...bosszút állok a titeket ért sérelmekért. Nem fogom engedni, hogy a nép ilyen körülmények között éljen, ilyen elnyomás alatt. Még a szolganép sem. Esküszöm, hogy változtatni fogok ezen. - jelentette ki határozottan.
- Ugyan mit tehet egy nemes ember az országért? Miért gondolja, hogy képes ekkora befolyást tenni a politikusokra és a többi nemesre? - kérdeztem mélyen, barna szemébe nézve. Komolynak tűnt, még sem értettem, hogy tudná véghez vinni az akaratát.
- Hidd el...változtatni fogok ezen, kerüljön bármibe is. - szorította meg hideg kezem.  A könnyeim egyre szaporábbak lettek, ő pedig hirtelen magához húzott és engedte, hogy vállán sírjam ki magam. Először meglepődtem, majd megkönnyebbültem, végül pedig zavarba jöttem. Hisz ő egy ismeretlen fiú számomra.
Úgy tűnt a fiú is ezen gondolkodhatott, mert zavartan, de finoman eltolt magától és megköszörülte a torkát.
- Mi a neved? - kérdezte halkan.
- Lee Ah Ram vagyok. - hajoltam meg még mindig könnyeimmel küszködve.
- Te nem vagy kíváncsi az én nevemre? - kérdezte csintalanul, mire az én kedvem is jobb lett.
- Mi a becses neve, Úrfi? - ismét meghajoltam.
- Baek Hyun. - mosolygott elégedetten, majd hirtelen lefagyott a képéről a mosoly. - Ó, már besötétedett. Mennem kell! Ígérem, holnap ismét eljövök ide. Várj rám itt, a kakas órájában.  Amint tudok, jövök! - mondta, de még mielőtt elszaladt volna, egy csókot nyomott nedves arcomra, majd sietősen távozott. 
Ott álltam pár percig jéggé fagyva, de amint tudatosult bennem az tény, melegen elmosolyodtam és kiléptem az istállóból.
- Várni fogok rád, Baekhyun-ssi! Ígérem. - néztem fel a sötét égboltra.
---
Hiába vártam rá másnap. Ő nem jött el.  Vártam rá, a meleg mellkasára, hogy megnyugtasson, nem lesz semmi baj, mégha az már meg is történt. A szüleimet aznap megölték, a gazda emberei, így árva lettem. A fájdalom, ami a szívemet szorította elviselhetetlen volt, és Baekhyun árulása rátett még egy lapáttal.
Tényleg azt hittem, hogy eljön. Bíztam benne, hisz a szemeiből arra mertem következtetni, hogy komolyan gondolja, amit mond.
ő viszont átvert. Nem volt senki, akire támaszkodhattam volna, egyedül maradtam. 
Teljesen egyedül...

********************
Az edzőteremben hajszoltam magam, addig amíg úgy éreztem mindjárt összeesem. Akkor leültem pár percre, ittam és folytattam tovább az edzést.
Ma ügyesebbnek kell lennem! - mondogattam magamnak. - Meg kell ölnöm a koronaherceget és ezúttal nem hibázhatok. Ha hibázok, meghalok.
- Ah Ram! - szólított a főnök. - Gyere ide!
Miután elé álltam, végig nézett rajtam, és tekintetével fürkészni kezdte az arcomat.
- Mi történt ma éjjel? - kérezte. - Mit álmodtál? Egy nevet emlegettél és sírtál álmodban.
Nem tudtam, miről beszél. Nem emlékeztem az álmomra.
- Mit mondtam?
- Sírtál. És egy nevet emlegettél, valami "hyun" volt a vége. Keseregtél, hogy miért nem jött el hozzád. Kiről álmodtál? A testvéredről? Vagy...
- Nem volt testvérem. - vágtam közbe. - Nem tudom, nem aludtam valami jól. De már minden rendben. Ma megyek és végzek a herceggel.
A főnök nyugtalanul, de bólintott egyet és engedte, hogy felkészüljek a ma esti feladatomra.
- Ma nem hibázhatok! - léptem be határozottan a szobámba.

A bejutás a mai nap is gyerekjáték volt, ami igazán érdekes, hiszen minimum duplaőrségnek kellett volna, hogy legyen, de nem volt.
Nem tudtam, hogy hol lehet a herceg, tehát egy ideig követtem két őrt, akik elvezettek egy olyan pavilonhoz, ahol több őr állt, ebből arra mertem következtetni, hogy ott aludhat a herceg.
Szépen lassan, akár egy árny, lemészároltam az őröket, majd beléptem a házba és magába a herceg hálószobájába.
Most már egészen biztos voltam abban, hogy maga a koronaherceg fekszik ott az ágyban, ezért odaosontam és felé álltam, hogy le tudjam szúrni.
- Most végre teljesíteni tudom a feladatomat. - sóhajtottam, de mielőtt beleállíthattam volna a kardomat a szívébe, egy szúró tárgy kezdte el nyomni az oldalamat.
Meglepetten lenéztem.
A herceg nézett rám meredten, miközben a kését az oldalamhoz nyomta.
A szemeim elkerekedtek, mikor megláttam az ismerős arcot. A nemes, akivel tegnap összefutottam, most itt fekszik alattam, a királyi palotában, a herceg hálójában.
- Te...te vagy a koronaherceg? - ejtettem ki a kardot a kezemből, ami nagy hiba volt. A herceg abban a pillanatban ledöntött és fölém kerekedett. Tudtam, hogy erősebb vagyok nála, hiszen az eddigi tíz évet edzéssel töltöttem, mégsem voltam képes fájdalmat okozni neki.  Talán azért, mert annyira ismerős volt valahonnan.
- Ki vagy te? - ült rá a csípőmre, majd lerántotta arcomról a maszkot és homlok-ráncolva méregetni kezdett. Majd meglátta a nagy heget az arcomon és akkor felismert.
- Teee? - ámult el. - Mit keresel itt? Miért akarsz megölni?
- Engem csak felbéreltek. A nagybátyja akar végezni magával.
Nem lepődött meg. Mintha sejtette volna.
- Felség! - tört be valaki, de még nem érték el a szoba ajtaját.
- Menekülnünk kell! - rántott fel a herceg, majd karon ragadott és maga után húzott a hátsó kijáraton.
Olyan deja vu érzésem lett, hogy gondolkodni sem bírtam, csak követtem.

1. fejezet

1. fejezet

Ah Ram Pow

- Meg kell ölnöd. - adta ki az utasítást a főnök. - Még ma éjjel.

Nem fordultam hátra, anélkül is tudtam, hogy az arcát keretező ráncok az aggodalomtól jelentek meg.

A szokás, miszerint, ha valamelyikünknek nem sikerül a feladatát sikeresen véghez vinnie, annak meg kell halnia. Ő pedig nem akarta elveszíteni az egyik legjobb tanítványát. – gondoltam én.

- Kit kell megölnöm? – kérdeztem a távolba meredve. Az éjszaka ma különösen sötét és ridegnek hatott, az ablakomban állva. A hideg szellő belekapott hosszú fekete hajamba, úgy nézhettem ki, mint egy ijesztő szellem. Legalábbis az áldozataim számára biztos.

-          A herceget. – bökte ki a főnök, mire szemöldököm felugrotta a „név” hallatán.

-          Korea hercegét? A Koronaherceget, nemzetünk leendő királyát? – fordultam hátra szúrós tekintettel. Abszurdnak tartottam az ötletet.

-          Tudod, hogy mi nem ítélkezhetünk. Az a dolgunk, hogy elvégezzük a piszkos munkát jó pénzért. Ez most a te feladatod lesz. – vetette oda szigorúan, majd elindult kifelé.

-          Mégis ki bérelt fel minket? – kérdeztem nagyon halkan, mielőtt becsukta volna az ajtót.

-          A koronaherceg nagybátyja. – suttogta. – Készülj, indulnod kell! – azzal becsapta az ajtót.

Nem lesz kis feladat beosonni a Palotába. Bár az asszaszinok titkos fegyvereit használva több esélyem volt bejutni, mint másnak.

-          Hallottad? – bökte meg az egyik őr a másik oldalát. – Holnap akarnak koronahercegnőt választani a hercegnek. Kíváncsi vagyok, hogy most is be fog-e telni a belső udvar a sok csinos nővel. Lehet nekünk is jut egy-kettő… - kuncogott.

Szóval ezért akarja „eltűntetni” a Nagyherceg a koronaherceget, még mielőtt megkoronázzák őt és a feleségét. Nem ismertem ugyan a koronaherceget, de nem igazán hajlottam arra, hogy végezzek vele. Ő mégis csak nemzetünk jövője.

De nem volt választásom, meg kellett ölnöm. – gondoltam, miközben halkan leugrottam az őrök közé és egy pillanat alatt kinyiffantottam mindkettőt, egy nyikkanást sem tudtak kipréselni magukból.

Árnyként, futásnak eredtem és sikerült is bejutnom a Koronaherceg pavilonjába. Mindenkit leütöttem, aki épp kinyitotta volna a száját, hogy segítségért kiáltson.

-          Útban vagy, öreg! – rúgtam arrébb a komornyikot, majd kinyitottam az ajtót és beosontam a hálószobába. A herceg minden bizonnyal mélyen aludt az ágyában.

-          Helyes. Gyorsan végzek. – mosolyogtam álarcom alatt. Elővettem a késemet és egy döféssel végeztem is, még szenvedni sem hagytam sokáig. Milyen könyörületes vagyok….

-          Hercegem! – hallottam valaki hangját kintről.

-          A francba! – ugrottam fel.

-          Mi történt? – valaki teljes erejéből kivágta az ajtót és berontott. Épp hogy csak engedtem neki, hogy meglássa talpig fekete öltözékemet, majd berúgtam a titkos ajtót és egy hátsó kijáraton távoztam.

Herceg Pow

-          Lee Soon-ah! – ébresztgettem a komornyikomat, aki ájultan hevert a földön. - Mi történt? – majd odaszaladtam az egyik őrhöz, akit megkértem, hogy feküdjön be az ágyamba, amíg elszököm egy kicsit lovagolni a rétre. Csak annyi volt a feladata, hogy játssza el a komornyiknak és a többi szolgának, hogy a herceg (vagyis én) alszik.

De amint megpillantottam a véres takarót hátrálni kezdtem.

-          Felség! – tűntek fel az őrök a hátam mögött. – Egy fekete ruhás alak tört be a palotába! Valószínű, hogy asszaszin.

-          Kapják el! – adtam ki az utasítást, majd lehajoltam az őrhöz és megvizsgáltam a pulzusát. Nem volt neki. Meghalt. Miattam.

-          Szerencsére Felség, hogy nem Ön volt itt, különben már rég halott lenne! – pacskolta meg a hátam az egyik jó barátom, aki a város csendőre volt. Én viszont még mindig eléggé sokkos állapotban voltam, így a megkönnyebbülés érzése nem éppen volt meghatározó egyéb, csapongó érzéseim között.

-          Miért akarnak megölni? És ki az, aki felbérelt egy asszaszint? – rengeteg kérdés cikázott a fejemben, de egyre sem tudtam a választ.

-          Biztonság kedvéért költözzön át egy másik pavilonba. Amint rájönnek, hogy nem maga volt az áldozat, megpróbálják újra. – mondta a barátom, Joon Ki.

-          Magam fogok utánajárni, ki akar az életemre törni.

-          Baekhyun-ah! Ne tedd! –  állított meg Joon Ki.

-          Tudod, hogy úgysem foglak megbüntetni, azért mersz informális hangnemet megütni velem? – mosolyogtam féloldalasan, majd a katonákkal és szolgákkal együtt elmentem egy másik helyre aludni.

Ah Ram Pow

-          Elhibáztad! – fogadott haragos arckifejezéssel a főnök, én pedig meglepetten néztem rá.

-          A herceg kinn volt, lovagolni, az egyik katonáját szúrtad le. Mit akarsz, hogy öljelek meg?! – ordított, majd kikapta a tokjából a kést és egy villámgyors mozdulattal hatalmas vágást metszett vele az arcom. Nem kaptam a vérző sebhez, csak csukott szemmel viseltem a büntetést, hiszen nem most vágtak meg először.

-          Sajnálom. – mondtam halkan. – Legközelebb sikerülni fog. – meghajoltam, majd bementem a szobámba átöltözni. Annyira furcsa volt a megszokott fekete ruhám után színes hanbok-ot viselni, hogy meglehetősen kényelmetlenül éreztem magam benne.

Úgy döntöttem, hogy bemegyek a városba orvosságért, hogy elláthassam a vágást az arcomon. Szerencsére a városban nem nézik meg azt az embert, aki szolgaruhában, vörös sebbel rohangál , hiszen ez nem ritka látvány számukra. A nemesek szinte mindig verik a szolgáikat már-már örömüket lelik ebben. Pont ezért lettem az, ami. Ki akartam törni abból a nyomorból, amiben az egész családom belehalt, bosszút akartam állni azokon, akik bántalmaztak minket és más, szegény embereket.

Azon a végzetes napon, a Főnök rám talált és kitanított. Miután megtanultam mindent, amit egy asszaszinnak tudnia kellett, az volt az első dolgom, hogy végezzek a családom gyilkosaival, még ha én is azzá válok ezáltal.

Mialatt ezen gondolkodtam, véletlen neki mentem egy nemes embernek, így a véres arcom megfogta szép ruháját. Nem éreztem sajnálatot, mégis meghajoltam bocsánatkérés képen, anélkül, hogy ránéztem volna az illetőre.

- Héékás! – kiáltott fel. Még csak ez kellett. – gondoltam magamban.

Felnéztem a nemesre, aki a város csendőrével sétált nyugodtan az utcán. Viszont nem az a látvány fogadott, amire számítottam. A nemes, alig lehetett idősebb húsz évnél, arca kisfiús volt, fehér fogai csak úgy virítottak miközben pajkosan mosolygott, szemei pedig alig látszódtak.

-          Tudod mennyibe került ez a hanbok? – sétált felém, hangjában mégsem harag, hanem gyermeki csíny szikrája hallatszódott.

-          Elnézését kérem Uram! – hajoltam meg ismét.

-          Mi történt veled? – hajolt közelebb, mire én hátrálni kezdtem. – Ki bántott?

Igazán meglepett az érdeklődése. Ugyan mióta foglalkoznak a nemesek egy sérült szolgával?

Fejemet felemeltem és ismét ránéztem a nemesre, akinek szomorú arca nem messze volt az enyémtől. A sebemet vizsgálta, miközben én őt néztem.

Ismerős volt.

Bár nem tudnám megmondani, hogy honnan.