6. fejezet
Ah Ram
Sungjae nem bizonyult elnézőnek a Koronaherceggel
szemben, nyílván, mivel fogalma sem volt róla, hogy országunk jövőjét képzi ki
a harcra.
Egy kis időre ráhagytam Sungjae-ra, hogy megtanítsa neki az alapokat, bár ahogy
elnéztem, valamit csak tanult az évek során a palotában, legalábbis a mozgása
ezt árulta el róla. Meglepően gyors volt, sőt... szinte teljesen más emberré
vált, miközben a kardot forgatta. Olyan...férfias.
- Ah, Ah Ram térj észhez! - ráztam meg a fejem. De akkor sem tudtam levenni
róla a tekintetem. Arca és szemei tükrözték az érzelmeit, látszott rajta, hogy
tele van dühvel és bosszúvággyal, éppen úgy mint én, mikor megölték a
családomat. De neki még nehezebb dolga van, hiszen a családtagja tette el láb
alól az apját, ahogyan Őt is el akarta, viszont neki nem egy pár ember halálát
kell megbosszulnia, nem egy emberért kell felelősséget vállalnia, hanem egy
egész nép élete van a kezeiben. El sem tudtam képzelni, hogy mit érezhet.
Hogyan képes mosolyogni azok után, hogy ekkora teher nyomja a vállát?
Míg ezen gondolkodtam, teljesen elfeledkeztem a külvilágról, annyira, hogy a
pengén megvillanó fény jelezte, hogy valaki éppen rám fogja a kardját.
Shin volt az.
- Lenyűgöző voltam, igaz? - mosolygott a szokásos, csábos féloldalas
mosolyával, ami mindig le tudott venni a lábamról, és amit sikerült minden
egyes alkalom adtán lepleznem, a szokásos rideg viselkedésemmel.
- Nem nagy dolog. - ütöttem el a kardját magam elől. - A java még csak most
jön. - kaptam elő az ostoromat és egy pillanat alatt a földre döntöttem vele.
- Ah! - nyögött fel a Koronaherceg. - Te aztán tényleg nem vagy semmi!
- Mondtam, hogy ne bízd el magad! - feleltem cinikusan. - Lábra! -
parancsoltam, majd elkezdtem neki magyarázni az alapokat, mindent, amit én
tanultam a mesteremtől, amikor kicsi voltam.
~~~
Már több hét telt el, Shin pedig lassan megtanulta
az assassin harcmodor legfontosabb mozdulatait, még ha olykor életveszélyesnek
is bizonyult, de legalább nagyjából alkalmazni tudta az ostort, a legyezőt és a
dobócsillaggal is megismerkedett, de az annyira veszélyesnek bizonyult, hogy
csak akkor engedtük gyakorolni, ha mindenki a házban tartózkodott.
- Nem értem! Miért nem oda repül, ahova én akarom? - mérgelődött egyik nap,
mikor gyakoroltunk.
- Összpontosíts! - mondtam. - Mérd fel azt a pontot, ahova szeretnéd, hogy
repüljön.
Mivel dobócsillagot ritkán használtam, ezért abban nem voltam olyan biztos,
mint a hajtűben. A női assassinoknak az egyik legfontosabb fegyvere a hajtű
volt. Mindig volt a hajamban egy pár darab.
Kikaptam az egyiket a kontyomból, majd erőteljesen elhajítottam, nem lepett
meg, mikor az éppen abba a hordóba állt bele, ahova akartam, hogy beleálljon.
A Koronaherceg viszont ámultan figyelte a hajtűt.
- Hogyan lehet benned ekkora erő? - kérdezte csodálkozva, miközben végigmért.
- Nem arról van szó, hogy erős vagyok, bár az vagyok. A technika a fontos, ha
azt jól elsajátítja valaki, még egy törpéből is jó assassin válhat.
Shin csak figyelt, ezúttal nem szólt egy szót sem, csak itta a szavaimat.
- Az assassin legfontosabb fegyvere a nesztelenség. Ha nem is vagy olyan jó
harcos, azzal, ha nesztelenül közelíted meg az ellenségedet, annyi időt
nyerhetsz magadnak, amennyit csak akarsz. Ha nem vesznek észre, lesz időd
bemérni a távolságot és az irányt, ezért nagyon fontos, hogy halk legyél. Ne is
adj időt az ellenségnek még megnyikkanni se!
- Ez mindig is érdekelt. - szólt közbe. - Hogyan voltál képes annyi őrt
kijátszani?
- Mire figyeltél az elmúlt két percben? - sóhajtottam. Tehát feleslegesen
jártatom a számat?
- Azt figyeltem, hogyan mozognak azok a szép ajkak, ott a buksidon... -
vigyorgott pajkosan, mire egy pillanat alatt a nyaka körül találta az
ostoromat.
- Ya! - kiáltott fel. - Meg akarod ölni a leendő királyt? - kapott a torkához.
Igaza van.
Lazítottam az ostoron, majd leültem mellé.
- Hogy vagy képes ilyen helyzetben is vigyorogni és viccelődni, mint egy
bolond? – kérdeztem őszintén.
- Igazad van. – mondta halkan. – Talán tényleg bolond vagyok. Viszont ha az
elkeseredett arcomat kéne mutatnom mindig, abba belebetegednék. Ha mosolygok,
és amíg képes vagyok mosolyogni, addig van remény. Tudom, hogy most azt hiszed
csak áltatom magam. De nem… hinni kell benne! Ha hiszel, akkor előbb vagy utóbb
biztos helyreáll minden. Hiszem, hogy egyszer vége tér az igazságtalanságnak és
a gonoszok és a jók is elfoglalhatják méltó helyüket. Én tenni fogok róla, hogy
ez bekövetkezzen. – felelte rezzenéstelenül, úgy mint egy igazi király.
- De támogatók nélkül, egyedül képtelen leszel visszaszerezni a trónt.
- Ki mondta, hogy nincsenek támogatóim? – villantotta rám szép mosolyát. –
Vannak. Csak el kell hozzájuk érnem. Ehhez viszont szükségem lesz rád. – nézett
bele mélyen a szemembe, amitől akaratlanul is zavarba jöttem és kénytelen
voltam elnézni.
- Nem zavar téged az a tudat, hogy nem sokkal ezelőtt meg akartalak ölni? Miért
bízol bennem?
Shin nem szólt egy szót sem.
- Hm? – nyaggattam tovább.
- Lehet, hogy ez is ostobaságnak fog hangzani, de… bízom abban, hogy bízhatok
benned.
- Ez tényleg ostobaság. – horkantottam. – Túl naív vagy.
- Miért naivság az, ha megbízom egy olyanban, mint te? Aki megmentette az
életem…?
- De meg is akartalak ölni, nem emlékszel? Honnan tudod, hogy nem gondolom meg
magam egy pillanat alatt? Bármikor megölhetnélek. – ocsúdtam fel. Talán azért
is voltam annyira fennakadva a hiszékenységén, mert én már nagyon régóta nem
bíztam meg így senkiben, ahogy ő bennem.
- Tudom. De azt is tudom, hogy nem tennéd. – arca csak pár centire volt az
enyémtől, vészesen közel került hozzám. Először nem is jutottam levegőhöz, nem
mertem csinálni semmit, végül ő távolodott el egy halk kuncogás közepette.
- Olyan vicces fejed van ilyenkor. – nevetett.
- Lehet hogy te vagy a király, de attól még nem tehetsz meg mindent, amit
akarsz! Shin úrfi! – mondtam gúnyosan, majd felálltam és zavartan elindultam a
szobámba.
- Ah Ram! – kiáltott utánam Shin, mire megtorpantam, de nem néztem hátra. –
Amúgy az igazi nevem nem Shin.
Most viszont már kénytelen voltam ránézni.
- Akkor?
- Baekhyun vagyok. – suttogta. – Byun
Baekhyun. – azzal fogta magát és bement a szobájába.
A név hallatán gyökeret vert lábam a földbe. Rosszul hallottam, vagy valóban
Azt a nevet mondta?!
Baekhyun…
” - Mi a neved? - kérdezte halkan a fiú.
- Lee Ah Ram vagyok. - hajoltam meg még mindig könnyeimmel küszködve.
- Te nem vagy kíváncsi az én nevemre? - kérdezte csintalanul, mire az én kedvem
is jobb lett.
- Mi a becses neve, Úrfi? - ismét meghajoltam.
- Baek Hyun. - mosolygott elégedetten. ”
- Nem lehetséges! – mondogattam hangosan. – Kizárt, hogy Ő lenne az a nemes
fiú, akivel tíz évvel ezelőtt találkoztam. Az első fiú, aki arcon csókolt, az
első szerelmem, akire a mai napig szomorúan gondolok vissza és mint egy bolond,
hiszem, hogy egyszer újra fel fog bukkanni, ahogy ígérte. Lehetetlen, hogy annak a fiúnak az ajándékát
hordozgatom magammal nap mint nap, kizárt, hogy Ő lenne az az úrfi!
Minél határozottabban állítottam, hogy nem lehetséges, hogy a fiú akkor és a Koronaherceg ugyanaz a személy, annál
inkább úgy gondoltam, hogy Baekhyun az a Baekhyun, akivel évekkel ezelőtt
találkoztam és akire a mai napig úgy gondolok, mint egyetlen szóba jövő
jövendőbelimre. Sosem gondolkoztam ezen, nem engedhettem meg magamnak, sőt, ami
azt illeti nem is érdekelt engem a házasság, attól kezdve, hogy a családomat
lemészárolták, hiszen csak az lebegett a szemem előtt, hogy megbosszuljam a
halálukat, de most, hogy talán újra találkozhatom vele….
Elővettem a smaragdzöld ékszert a ruhám alól, amit tíz évig gondosan
őrizgettem, viszont egyszer sem voltam képes elvinni a palotába.
” -
Keress meg, ha segítség kell. Annyit kell tenned, hogy ...- megállt egy
pillanatra, tétovázott, hogy mit mondjon. - A palota őrének odaadod és mondod,
hogy Baek-et keresed. De most mennem kell! Ígérem, holnap ismét eljövök ide.
Várj rám itt, a kakas órájában. Amint tudok, jövök! ”
Az igazság az, hogy haragudtam rá, azért nem kerestem fel. A csalódottság
amelyet azzal okozott, hogy nem jött el a megbeszélt időpontban, éppen akkor
mikor a legjobban szükségem lett volna rá, mély sebet okozott. Akkor kezdtem el
úgy érezni, hogy nem bízhatok meg senkiben. Ez a felfogás még a mai napig is
meghatározza az életem.
De a hit, a jóban, amit Baekhyun képviselt, azok után, hogy a nagybátya meg
akarta öletni – még ha csak ábrándnak is tűnt – egy kicsit elkezdtem hinni
benne. Talán tényleg megbízik bennem és nekem is ugyanezt kéne tennem. Csak így
leszünk képesek legyőzni a gonoszt és kimenteni a népet a nyomorgásból.
