6. fejezet

6. fejezet

Ah Ram

Sungjae nem bizonyult elnézőnek a Koronaherceggel szemben, nyílván, mivel fogalma sem volt róla, hogy országunk jövőjét képzi ki a harcra.

Egy kis időre ráhagytam Sungjae-ra, hogy megtanítsa neki az alapokat, bár ahogy elnéztem, valamit csak tanult az évek során a palotában, legalábbis a mozgása ezt árulta el róla. Meglepően gyors volt, sőt... szinte teljesen más emberré vált, miközben a kardot forgatta. Olyan...férfias.

- Ah, Ah Ram térj észhez! - ráztam meg a fejem. De akkor sem tudtam levenni róla a tekintetem. Arca és szemei tükrözték az érzelmeit, látszott rajta, hogy tele van dühvel és bosszúvággyal, éppen úgy mint én, mikor megölték a családomat. De neki még nehezebb dolga van, hiszen a családtagja tette el láb alól az apját, ahogyan Őt is el akarta, viszont neki nem egy pár ember halálát kell megbosszulnia, nem egy emberért kell felelősséget vállalnia, hanem egy egész nép élete van a kezeiben. El sem tudtam képzelni, hogy mit érezhet. Hogyan képes mosolyogni azok után, hogy ekkora teher nyomja a vállát? 

Míg ezen gondolkodtam, teljesen elfeledkeztem a külvilágról, annyira, hogy a pengén megvillanó fény jelezte, hogy valaki éppen rám fogja a kardját.

Shin volt az.

- Lenyűgöző voltam, igaz? - mosolygott a szokásos, csábos féloldalas mosolyával, ami mindig le tudott venni a lábamról, és amit sikerült minden egyes alkalom adtán lepleznem, a szokásos rideg viselkedésemmel.

- Nem nagy dolog. - ütöttem el a kardját magam elől. - A java még csak most jön. - kaptam elő az ostoromat és egy pillanat alatt a földre döntöttem vele.

- Ah! - nyögött fel a Koronaherceg. - Te aztán tényleg nem vagy semmi!

- Mondtam, hogy ne bízd el magad! - feleltem cinikusan. - Lábra! - parancsoltam, majd elkezdtem neki magyarázni az alapokat, mindent, amit én tanultam a mesteremtől, amikor kicsi voltam.

~~~

Már több hét telt el, Shin pedig lassan megtanulta az assassin harcmodor legfontosabb mozdulatait, még ha olykor életveszélyesnek is bizonyult, de legalább nagyjából alkalmazni tudta az ostort, a legyezőt és a dobócsillaggal is megismerkedett, de az annyira veszélyesnek bizonyult, hogy csak akkor engedtük gyakorolni, ha mindenki a házban tartózkodott. 

- Nem értem! Miért nem oda repül, ahova én akarom? - mérgelődött egyik nap, mikor gyakoroltunk. 

- Összpontosíts! - mondtam. - Mérd fel azt a pontot, ahova szeretnéd, hogy repüljön. 

Mivel dobócsillagot ritkán használtam, ezért abban nem voltam olyan biztos, mint a hajtűben. A női assassinoknak az egyik legfontosabb fegyvere a hajtű volt. Mindig volt a hajamban egy pár darab. 

Kikaptam az egyiket a kontyomból, majd erőteljesen elhajítottam, nem lepett meg, mikor az éppen abba a hordóba állt bele, ahova akartam, hogy beleálljon.

A Koronaherceg viszont ámultan figyelte a hajtűt.

- Hogyan lehet benned ekkora erő? - kérdezte csodálkozva, miközben végigmért.

- Nem arról van szó, hogy erős vagyok, bár az vagyok. A technika a fontos, ha azt jól elsajátítja valaki, még egy törpéből is jó assassin válhat.

Shin csak figyelt, ezúttal nem szólt egy szót sem, csak itta a szavaimat.

- Az assassin legfontosabb fegyvere a nesztelenség. Ha nem is vagy olyan jó harcos, azzal, ha nesztelenül közelíted meg az ellenségedet, annyi időt nyerhetsz magadnak, amennyit csak akarsz. Ha nem vesznek észre, lesz időd bemérni a távolságot és az irányt, ezért nagyon fontos, hogy halk legyél. Ne is adj időt az ellenségnek még megnyikkanni se! 

- Ez mindig is érdekelt. - szólt közbe. - Hogyan voltál képes annyi őrt kijátszani?

- Mire figyeltél az elmúlt két percben? - sóhajtottam. Tehát feleslegesen jártatom a számat?

- Azt figyeltem, hogyan mozognak azok a szép ajkak, ott a buksidon... - vigyorgott pajkosan, mire egy pillanat alatt a nyaka körül találta az ostoromat.

- Ya! - kiáltott fel. - Meg akarod ölni a leendő királyt? - kapott a torkához. Igaza van. 

Lazítottam az ostoron, majd leültem mellé.

- Hogy vagy képes ilyen helyzetben is vigyorogni és viccelődni, mint egy bolond? – kérdeztem őszintén.

- Igazad van. – mondta halkan. – Talán tényleg bolond vagyok. Viszont ha az elkeseredett arcomat kéne mutatnom mindig, abba belebetegednék. Ha mosolygok, és amíg képes vagyok mosolyogni, addig van remény. Tudom, hogy most azt hiszed csak áltatom magam. De nem… hinni kell benne! Ha hiszel, akkor előbb vagy utóbb biztos helyreáll minden. Hiszem, hogy egyszer vége tér az igazságtalanságnak és a gonoszok és a jók is elfoglalhatják méltó helyüket. Én tenni fogok róla, hogy ez bekövetkezzen. – felelte rezzenéstelenül, úgy mint egy igazi király.

- De támogatók nélkül, egyedül képtelen leszel visszaszerezni a trónt.

- Ki mondta, hogy nincsenek támogatóim? – villantotta rám szép mosolyát. – Vannak. Csak el kell hozzájuk érnem. Ehhez viszont szükségem lesz rád. – nézett bele mélyen a szemembe, amitől akaratlanul is zavarba jöttem és kénytelen voltam elnézni.

- Nem zavar téged az a tudat, hogy nem sokkal ezelőtt meg akartalak ölni? Miért bízol bennem?

Shin nem szólt egy szót sem.

- Hm? – nyaggattam tovább.

- Lehet, hogy ez is ostobaságnak fog hangzani, de… bízom abban, hogy bízhatok benned. 

- Ez tényleg ostobaság. – horkantottam. – Túl naív vagy.

- Miért naivság az, ha megbízom egy olyanban, mint te? Aki megmentette az életem…?

- De meg is akartalak ölni, nem emlékszel? Honnan tudod, hogy nem gondolom meg magam egy pillanat alatt? Bármikor megölhetnélek. – ocsúdtam fel. Talán azért is voltam annyira fennakadva a hiszékenységén, mert én már nagyon régóta nem bíztam meg így senkiben, ahogy ő bennem.

- Tudom. De azt is tudom, hogy nem tennéd. – arca csak pár centire volt az enyémtől, vészesen közel került hozzám. Először nem is jutottam levegőhöz, nem mertem csinálni semmit, végül ő távolodott el egy halk kuncogás közepette.

- Olyan vicces fejed van ilyenkor. – nevetett. 

- Lehet hogy te vagy a király, de attól még nem tehetsz meg mindent, amit akarsz! Shin úrfi! – mondtam gúnyosan, majd felálltam és zavartan elindultam a szobámba.

- Ah Ram! – kiáltott utánam Shin, mire megtorpantam, de nem néztem hátra. – Amúgy az igazi nevem nem Shin.

Most viszont már kénytelen voltam ránézni.

- Akkor?

- Baekhyun vagyok. – suttogta.  – Byun Baekhyun. – azzal fogta magát és bement a szobájába.

A név hallatán gyökeret vert lábam a földbe. Rosszul hallottam, vagy valóban Azt a nevet mondta?!

Baekhyun…

” - Mi a neved? - kérdezte halkan a fiú.

- Lee Ah Ram vagyok. - hajoltam meg még mindig könnyeimmel küszködve.

- Te nem vagy kíváncsi az én nevemre? - kérdezte csintalanul, mire az én kedvem is jobb lett.

- Mi a becses neve, Úrfi? - ismét meghajoltam.

- Baek Hyun. - mosolygott elégedetten.  ”

- Nem lehetséges! – mondogattam hangosan. – Kizárt, hogy Ő lenne az a nemes fiú, akivel tíz évvel ezelőtt találkoztam. Az első fiú, aki arcon csókolt, az első szerelmem, akire a mai napig szomorúan gondolok vissza és mint egy bolond, hiszem, hogy egyszer újra fel fog bukkanni, ahogy ígérte.  Lehetetlen, hogy annak a fiúnak az ajándékát hordozgatom magammal nap mint nap, kizárt, hogy Ő lenne az az úrfi!

Minél határozottabban állítottam, hogy nem lehetséges, hogy a fiú akkor és  a Koronaherceg ugyanaz a személy, annál inkább úgy gondoltam, hogy Baekhyun az a Baekhyun, akivel évekkel ezelőtt találkoztam és akire a mai napig úgy gondolok, mint egyetlen szóba jövő jövendőbelimre. Sosem gondolkoztam ezen, nem engedhettem meg magamnak, sőt, ami azt illeti nem is érdekelt engem a házasság, attól kezdve, hogy a családomat lemészárolták, hiszen csak az lebegett a szemem előtt, hogy megbosszuljam a halálukat, de most, hogy talán újra találkozhatom vele….

Elővettem a smaragdzöld ékszert a ruhám alól, amit tíz évig gondosan őrizgettem, viszont egyszer sem voltam képes elvinni a palotába.

”  - Keress meg, ha segítség kell. Annyit kell tenned, hogy ...- megállt egy pillanatra, tétovázott, hogy mit mondjon. - A palota őrének odaadod és mondod, hogy Baek-et keresed. De most mennem kell! Ígérem, holnap ismét eljövök ide. Várj rám itt, a kakas órájában.  Amint tudok, jövök! ”

Az igazság az, hogy haragudtam rá, azért nem kerestem fel. A csalódottság amelyet azzal okozott, hogy nem jött el a megbeszélt időpontban, éppen akkor mikor a legjobban szükségem lett volna rá, mély sebet okozott. Akkor kezdtem el úgy érezni, hogy nem bízhatok meg senkiben. Ez a felfogás még a mai napig is meghatározza az életem. 

De a hit, a jóban, amit Baekhyun képviselt, azok után, hogy a nagybátya meg akarta öletni – még ha csak ábrándnak is tűnt – egy kicsit elkezdtem hinni benne. Talán tényleg megbízik bennem és nekem is ugyanezt kéne tennem. Csak így leszünk képesek legyőzni a gonoszt és kimenteni a népet a nyomorgásból.