10. fejezet

10. fejezet

*Baekhyun*

- Ahj, most mit tegyek? - járkáltam a szobámban oda-vissza. - Meghallhatott valamit ajumma? Megtudta, hogy én vagyok a Koronaherceg? És Ah Rammal mi lesz?
- Baekhyun-ssi! - Ez Ah Ram volt. Azon nyomban kinyitottam az ajtót.
- Mi történt? Mit mondott ajumma? Megtudta, hogy én vagyok a herceg, ugye? - kérdeztem aggodalmasan.
- Ne görcsölj ennyire rá. - felelte ridegen. Mi történt vele? Tekintete olyan volt, mint mikor először találkoztunk a palotában, mikor megpróbált megölni. Szinte bele se nézett a szemembe, csak belépett a szobába és körbepásztázta a területet, majd felkapta a fekete álruhámat, amit ő is viselt.
- Húzd fel! - dobta hozzám az anyagot. - Indulunk.
- Ah Ram-ssi! - ragadtam meg a csuklóját, mire fájdalmas tekintettel nézett vissza rám. Lerítt róla, hogy valami történt, amiért ismét távolságot tart tőlem. - Ajumma...
- Igen. Megtudta, hogy te vagy a Koronaherceg. - elengedtem a kezét. - Kaptam egy fejmosást, de semmi baj. Megoldom. - nézett el más merre.
- Tudom, hogy megoldod. - sóhajtottam. - De miért érzem úgy, hogy nem ez az egyetlen oka a ridegségednek?
- Mindig is ilyen voltam. - szemei ezúttal szikrákat szórtak felém. Ez a sötét tekintet... - Öltözz, ha meg akarod menteni a polgárokat! - azzal ki is viharzott a szobából.
Furdalt a kíváncsiság, hogy mégis miért ilyen rosszkedvű Ah Ram, de jelenleg fontosabb dolgom is volt annál, hogy kiderítsem. Az ráér akkor is, mikor visszaértünk a küldetésből.
Gyorsan felkaptam a fekete ruhát, majd feltettem a maszkot és követtem Ah Ram-ot.

*Ah Ram*

Nem voltam képes a szemébe nézni. Tudtam, hogy ha belenézek, elfogok veszni bennük, mint ahogy minden egyes alkalommal történt. Rendkívül mérges voltam magamra, hogy ilyen gyenge vagyok, de nem tehettem róla, így éreztem. Minden alkalommal, mikor rám mosolygott vagy viccelődött vagy éppen komoly volt, mindig...lenyűgözött. Messze távol állt az ideális férfi jellemétől, ugyanakkor mégis meg voltak benne azok az erények, amik egy igazságos, jó uralkodó tulajdonságaihoz szükségesek. Még ha lehetetlen is, hogy valaha közös jövőnk legyen, azért, hogy Ő legyen a király, a végsőkig harcolni fogok, még ha ez a halálomat is hozza el.
- Induljunk! - rohant el mellettem Baekhyun, majd felpattant a lóra. Én mögé ültem és elindultunk a palota felé, ahol a katonák és a szegény polgárok még mindig egymással hadakoztak.
Mikor a palota közelébe értünk, az erdő mellett, Baekhyunnal együtt leszálltunk a lóról, majd kikötöttük egy biztonságos, sötét helyre. Először csak figyeltük a történéseket, akkor vettük észre, hogy egy alig tíz éves kisfiút cibálnak be a börtönbe, a hajánál fogva. Baekhyun teljesen elképedve követte nyomon az eseményeket, látszott rajta, hogy legszívesebben agyon verné a katonát. Én sem éreztem magam másképp, minél előbb cselekedni akartam.
- Mit tesznek ezek a népemmel? - suttogta maga elé.
- Mindig is így bántak velünk.
- Az...apám is? - nézett rám elkeseredetten. Túl sok mindent titkolnak el a következő generáció előtt. - gondoltam magamban.
- Ő sem volt sokkal kegyelmesebb... - mondtam elhaló hangon. Jobbnak láttam ezt nem itt megvitatni, ezért cselekedtem. - Én lefoglalom az őröket, te addig ments ki a fiút és a többieket. Valamivel később indulj, mikor én eléjük érek, rendben?
Baekhyun bólintott, de mikor elindultam volna, hirtelen megfogta a kezem.
- Vigyázz magadra! - kérlelt. Nem láttam mást, csak a szemeit, de ha nem csal az ítélőképességem, valóban aggódott. Ez pedig nem jelentett előnyt kettőnk számára.
- Te is, Koronaherceg! - mondtam érzelemmentesen, de legbelül nagyon is reméltem, hogy nem fog történni vele semmi, úgy mint legutóbb.

Nem volt időm gondolkodni, amilyen gyorsan csak tudtam, a palota bejárata felé futottam, majd meglepetés szerűen leugrottam a kapu tetejéről, megijesztve ezzel a polgárokat és a katonákat is, akik azon nyomban nekem estek.
- Mi a...?
- Ki ez? - kérdezték az emberek egymástól.
- Ez Iljimae! Iljimae újra eljött, hogy segítsen nekünk! - pattant fel egy idős férfi.
- Miről beszélsz? - kérdezte a másik.
- Iljimae? - nevetett fel az egyik őr, mire én letöröltem a mosolyt a képéről egy jobb oldalassal. Gyerekjáték volt elintézni az őröket, ennél sokkal jobban kéne védelmezniük a bejáratot. Bár az assassinok ellen egy rendezett, szilárd őrsereg sem foghatott ki.
- Apa, ő az az Iljimae, akiről meséltél? - akadt az utamba egy kislány.
- Az nem lehet. Ő egy másik. - bámult elképedve az apa.
- Valaki betört a börtönbe is! - hallatszott a parancsnok hangja. - Igyekezzetek!
- Uram! Azt hiszem kettő van belőlük. - mondta az egyik őr.
- K..kettő? Mindjárt két Iljimae is? - akadt fenn a parancsnok. - Kapjátok el őket!
- Uram, a börtönből elszabadultak a foglyok! - szólalt meg egy másik.
- Ki mer így szórakozni a királyi hadsereggel? - ocsúdott fel a parancsnok. - Hozzátok elém, mindkettőt!
Ezek szerint Baekhyun sikerrel járt a foglyok kiszabadítása ügyében. Maszkom alatt elmosolyodtam.
- Menjenek! - mondtam a reklamáló polgároknak. - Nincs még itt a lázadás ideje. Ha itt maradnak, csak bebörtönzik magukat! Fussanak, amíg lehet. - az, hogy miként cselednek, csak rajtuk állt. Nem volt időm visszatuszkolni őket a házukba, ezért igyekeztem Baekhyunhoz, hátha segítségre volt szüksége.
Még éppen időben értem oda, ha a dobócsillagom nem talált volna célt időben, Baekhyunnak már nem lett volna jobb keze.
Ezzel viszont magamra vontam a katonák figyelmét, így megoszlott a sereg és engem is támadni kezdtek. Bár nem szerettem ölni, most mégis úgy éreztem, hogy ki kell adnom magamból a haragot. Ezek az emberek pedig nekem támadtak, abból a célból, hogy megöljenek, így nem hagytak más választást, végeznek kellett velük.
" Ha jót akarsz magadnak, elfelejted, amíg még lehet. Ő a leendő király. A népünk uralkodója. Te pedig egy szegény, családtalan assassin vagy. Ha jobban belegondolsz, te is rájössz, hogy nektek nincs közös jövőtök. Te beengednél egy olyan királynét a palotába, aki több száz embert megölt már? Köztük katonákat is?   " - hallatszott ajumma hangja a fejemben. Igaza volt. Bár nem szerettem ölni, mégis azt csináltam éppen, túl romlott vagyok ahhoz, hogy Baekhyun mellett maradhassak.
- Ya! - kiáltott fel valaki. Baekhyun volt az, így próbált jelezni, hogy végre visszatérjek a jelenbe és kivédjem a kardot, ami éppen felém lendült. De így is túl késő volt, a penge éle felhasította az arcomat. A következő pillanatban a katona, - aki megtámadott- a földre hullt Baekhyun nyilától.
- Jól vagy? - szaladt oda hozzám, mikor elhárította az utolsó katonát is. - Menjünk innen!
- Várj! - állítottam meg. - Az étel! Biztos vagyok benne, hogy a királyi éléskamrában rejtették el a friss ételt.
- Megsérültél, mennünk kell! Az eső is eleredt. Majd én elintézem. - igaza volt, megsérültem és az eső is úgy zúdult ránk, mintha dézsából öntötték volna, de nem érdekelt.
- Hogy mehetnél már egyedül?
- Nem leszek egyedül. - mosolygott, majd eltűrt egy vizes tincset az arcomból és megnézte a sebem. - Nem fogsz belehalni.
Most éreztem először gyengének magam. Nem a sérülésem és nem is a kimerültség miatt, hanem mert... úgy éreztem most gyenge lehetek, az Ő karjaiban, mert tudtam, hogy vigyáz rám, még akkor is ha én vagyok a képzettebb és erősebb.
- Indulj el a lóval, én eljuttatom az ételt a lakóknak. - azzal el is indult az ellentétes irányba. Csak remélni tudtam, hogy nem kapják el, de bíztam benne, lehet, hogy nem volt a legképzettebb harcos, de volt esze, biztos ki tud találni valamit, ha bajba kerülne.

Félúton a palota és ajumma háza között, kénytelen voltam leszállni a lóról és meghúzni magam egy elhagyatott kis házban, ami az erdő közepén álldogált, látszólag régóta nem használta már senki.
Nem telt el sok idő, mire Baekhyun is megérkezett.
- Mondtam én, hogy megoldom. - futott felém boldogan.
- Nem történt semmi? Hogyan juttattad el? - pattantam fel.
- A komornyikom tudja, hogy életben vagyok, többször szoktam vele találkozni az erdőben. Az ő segítségét kértem. - felelte egyszerűen.
- Ezt eddig miért nem mondtad? - háborodtam fel. Nem szabadott volna ilyen fontos információt elhallgatnia.
- Nekem is lehetnek titkaim. - vont vállat, majd leült és betakarta magát a pokróccal, ami engem melegített, míg rá vártam.
Nem szóltam semmit, csak leültem mellé. Furcsa módon, de zavarban éreztem magam. Ketten, egyedül egy elhagyatott kis házikóban, csurom vizesen. Melyik lány ne lett volna zavarban?
Nos... nem gondoltam volna, hogy én valaha az leszek.
- Mutasd! - fordult felém Baekhyun, hogy megnézze az arcomon lévő sebet.
- Nem nagy ügy, majd meggyógyul. - löktem el a kezét, még mielőtt megint megfeledkeznék az akadályokról, amik köztünk állnak.
- Hadd nézzem! - mondta határozottan, majd arcomat maga felé fordította. - Szerencsére nem nagy vágás. Ha hazaértünk megtisztítom neked.
- Nem szükséges, egyedül is megoldom. - feleltem ridegen.
Baekhyun nem szólt erre semmit, de éreztem, hogy a hangulat megváltozik. Szemöldökei összeszaladtak szép homlokán, miközben maga elé meredt.
Nyilván meghallhatta fogaim vacogását, mert rögtön a pokróchoz kapott és rám terítette a másik felét, az viszont túl kicsinek bizonyult, mert valamelyikünk válláról folyton lecsúszott.
- Ah, túl kicsi. - mondta, majd olyan közel húzódott hozzám, hogy szinte már mögöttem ült és hátulról karolt át.
Testem megfeszült, a lélegzetem visszatartottam, nem tudtam hirtelen mit csinálni, csak  szótlanul hagytam, hogy Baekhyun nedves felsőteste hozzásimuljon az én nedves hátamhoz.
Szívem hevesebben kezdett el dobogni, s már valahogy egyáltalán nem fáztam.
- Ah, de jó. Így sokkal melegebb. - tette állát a vállamra, majd onnan nézett rám csintalan mosollyal.
- Ya! - szóltam halkan. - Mit művelsz?
- Ohhó! Cöh. - emelte fel a fejét. -  A királlyal beszélsz ám!
- El is felejtettem, bocsásson meg! - hajoltam meg ültömben, természetesen nem gondoltam komolyan, de ez Baekhyunt már egyáltalán nem zavarta. Ennyi idő után hozzászokott, hogy nem királyként bánok vele. Ha úgy kezeltem volna, előbb lerántották volna róla a leplet ajummáék és talán a városbeliek is.
- Neked megbocsátok. - kuncogott.
Olyan jó érzés volt karjai között lenni, hogy titkon el is mosolyodtam, de azon nyomban el is komorodtam, mikor megpillantottam a karján lévő égszínkék díszt, ami szakasztott mása volt az enyémnek.
- Az... honnan van? - nem volt energiám a köntörfalazásra, egyenesen rákérdeztem.
- Oh, ez? - emelte fel az ékszert. - Ezt azóta hordom magamnál, mióta elajándékoztam a másik felét. Egy ugyanilyet, csak zöldben.
Szemeim elkerekedtek. A másik párja kétség kívül az az ékszer, ami nálam van. Tehát mégsem csalt a megérzésem. Tudtam, hogy találkoztam én már vele.
Baekhyun volt az a fiú, akire a mai napig vártam. Ő adta a díszt. Akkor nem értettem, hogyan akarja megváltoztatni a világot, de most már világossá vált.
Miután összetettem a puzzle darabjait a fejemben, könnyeim akaratom ellenére potyogni kezdtek, én pedig heves, ugyanakkor néma zokogásban törtem ki Baekhyun karjai között, annak az embernek a kezei között, ahova kiskorom óta vágyódtam.

9. fejezet

9. fejezet

*Baekhyun*

Nem mondom, hogy a halálomon voltam, de az egész testemet elárasztotta a fájdalom. A seb, amit a karomon ejtettek elég mélynek bizonyult, annyira, hogy egy pillanatra le is kellett ülnöm, nehogy elájuljak. Erősnek kellett mutatnom magam, többé nem lehetek pipogya. - határoztam el magamban, majd...
- Ahj! Jajj de fáj. Ahh, meghalok! - jajongtam, szenvedést imitálva. Ah Ram megfordult és fújtatott egyet a látványomon.
- Puhány! - harapta be a száját mérgesen, miközben halkan motyogott.
- Micsoda? - ocsúdtam fel, de természetesen nem haragudtam rá, hiszen pontosan ezt a reakciót akartam kiváltani a színjátékommal. - Ah... - szenvedtem tovább. - Gyere ide! Segíts fel! Vigyél a hátadon. - kíváncsi voltam, vajon elérem-e a célom.
- Hogyan? - ámult el Ah Ram. - Azt akarod mondani, hogy a hátamon kell cipeljelek? - mintha kicsit kitért volna a hitéből. Nagyon vicces volt. - Ah, komolyan... - pufogva, de leguggolt elém, hogy hátát ajánlja, mire én felnevettem.
- Csak hülyéskedtem. - löktem félre, majd lassan felálltam, de kissé megszédültem.  Ah Ram még időben utánam kapott, így nem vágódtam hanyatt.
- Ettől a kis vágástól így kikészültél, mi lesz veled, mikor nyílt harcra kerül majd sor? - ép karomat átlendítette a vállán, majd a kezével átkarolta a derekamat. Elég közel kerültem hozzá, hogy lássam zavart tekintetét, még a sötétben is. Arcunk között kicsiny távolság volt, amitől mindkettőnk szíve hevesebben kezdett el dobogni. Legalábbis az enyém biztosan.
Ugyan fogalmam sem volt, hogy mit gondol rólam Ah Ram, de mertem remélni, hogy ugyanazt érzi, mint én ha a közelemben van. Különös módon, gyermeki énem a felszínre tör és nem akarok mással törődni, csak azzal, hogy felbosszantsam és zavarba hozzam. Ez pedig remekül ment, minden alkalommal.

*Ah Ram*

- Ya! - toltam el magamtól, olyan erővel, hogy majdnem elesett.
- Ya! - rivallt vissza rám. - Ezt most miért csináltad egy beteg emberrel?
- Nagyon fáj a seb? - tereltem el a témát.
- Mit gondolsz? - arca eltorzult, majd szipogó hangot adott ki, mint aki mindjárt sírni kezd. Forgattam a szemeim, tudtam, hogy erősen rájátszik a fájdalomra, de azt is láttam, hogy elég mély a sebe. Azonnal el kell látni.
- Siessünk haza! Be kell kötni a sebet. - ismét hagytam, hogy átkaroljon, majd gyors léptekkel hazavezettem.

- Remélem nem kell majd levágni a karomat. - nyafogott Baekhyun.
- De. Biztosan. Én magam fogom levágni, baltával. - ijesztgettem, mire rémült tekintettel nézett rám. Annyira vicces volt, hogy nem bírtam visszatartani a nevetést. Kibukott belőlem, miközben a sebét tisztogattam.
- Ez szerinted ilyen vicces? - kérdezte elcsukló hangon.
- Az. Nagyon is. - feleltem őszintén, majd rápillantottam. Ő pedig elkapta a tekintetemet és fogva is tartotta azt. Kezemmel már rég nem a sebét tisztítottam, hanem valahol centiméterekkel arrébb, az ép bőrét.
- Mire gondolsz most? - kérdezte lágy hangon, ami szinte zene volt füleimnek. Különösen ismerősnek tűnt.
- Hogy érted, hogy mire gondolok? - krákogtam. - Arra, hogyan köthetném be a sebed. - hazudtam, mint a vízfolyás.
- Sok hiányosságom van, de azt határozottan állíthatom, hogy most hazudsz. - nézett bele mélyen a szemembe. - Ha így lenne, nem a könyökömet simogatnád, a sebem helyett. - mosolygott féloldalasan. Gyorsan elkaptam a kezem, majd felemeltem a kötszert és bekötöttem a karját. Minél előbb túl akartam esni ezen, hogy végre megszabadulhassak tőle és levegőhöz juthassak.
- Ah Ram-ah? - egy hang zökkentett ki minket a hangulatból. SungJae volt az.
- Oppa? - álltam vigyázba, mint akit rajta kaptak valami csínytevésen.
- Mit csináltok ti itt? - kérdezte gyanús szemekkel méregetve, inkább Baekhyunt, mint engem.
- Csak lesérült a próbán, én meg bekötöttem a sebét. - lopva Baekhyunra pillantottam, aki lenéző grimaszt címzett Sungjae felé. Mindkettőn látszódott, hogy nem nagyon szeretik egymást, de ez ellen nem tudtam mit tenni, hiszen fogalmam sem volt, mi az oka az ellenszenvüknek egymás iránt. Kis szünet után Sungjae elém lépett.
- Te jól vagy? - nyúlt felém, majd ujjaival finoman eltűrt egy tincset, ami a szemembe lógott. Kissé megrémültem a gesztustól, nem szokott ő így viselkedni.
- Oppa... - húztam a számat idegességemben. Valamiért kínosan éreztem magam Baekhyun előtt, nem akartam, hogy félreértse a helyzetet.
- Ha megbocsátotok... - állt fel Baekhyun ingerülten, majd kiviharzott a szobából, Sungjae-t majd' fellökve.
Oppa hitetlenkedő hangot hallatott, majd rám pillantott.
- Jól sejtettem. - motyogta.
- Mit? - kérdeztem vissza, mert nem értettem miért viselkedik így.
- Semmi. Menj, pihenj le! - simogatta meg az arcom kedvesen.
- Jó éjt! - amilyen gyorsan csak lehetett, kiszaladtam a szobából, majd a hálóm felé vettem az irányt.

*Baekhyun*

Teljesen egyértelmű volt.
Sungjae szerelmes Ah Ram-ba. Ő viszont ezt nem vette vagy nem akarja észrevenni. Talán azért, mert azt hiszi Sungjae is a húgaként tekint rá. Mi történne, ha rájönne, hogy az oppája sokkal többet érez puszta testvéri szeretetnél?

Valahol kénytelen voltam levezetni a mérget, ami felgyülemlett bennem, az előző szituáció miatt, ezért fogtam a nyilamat és hátra mentem gyakorolni. Lehetne a sötétre fogni, hogy nem találtam el a célt, de legbelül tudtam, hogy nem ez a fő ok. Ideges voltam, az agytekervényeim folyamatosan pörögtek, képtelen voltam koncentrálni.
- Ezt eléggé félre lőtted. - szólalt meg a hátam mögött Sungjae.
- Téged viszont tökéletesen látlak. - mondtam. - Miben fogadunk, hogy eltalállak? - szegeztem rá a nyilam, mire ő elmosolyodott.
- Szerintem inkább hálásnak kéne lenned, amiért kitanítottalak. - jött közelebb.
- Én olyasvalaki vagyok, aki nem tartozik neked köszönettel. - feleltem durván.
- Ez érdekes... - nézett maga elé. - Miért van az, hogy Ah Ram-mal mindig olyan jókedvű vagy, cserfes, mintha egy ötéves szintjén rekedtél volna, most viszont úgy beszélsz, mint egy felsőbbrendű, nemes férfi.
- Nem is tudom....vajon miért van ez? - szemeim szikrákat szórtak. Nem vagyok egy ingerült ember, de Sungjae viselkedése és modora csak úgy ordítozott egy öklösért.
- Van egy sejtésem... - immáron alig pár centire állt tőlem, s mélyen a szemembe nézett.
- Ki vele... - szűrtem fogaim között.
- Te...kedveled őt, igaz?
Kissé meghökkentett a kérdése.
- Miről beszélsz? - próbáltam kitérni előle, de ő nem hagyta.
- Jól tudod, hogy kiről beszélek. Ah Ram...
- Áh! Vagy úgy... Nos... nem hiszem, hogy beszámolóval tartozok a szerelmi életemről, tehát...
- Jól tudod, hogy engem nem a te lelki világod érdekel.  - szólt közbe.
- Most mégis arról kérdezel. - vágtam rá. - Ha nem így lenne, akkor Ah Ramnál lennél és őt faggatnád ki, hogy mit gondol rólam.
- Eléggé felvágták a nyelved, ahhoz képest, hogy te itt csak egy menekült vagy. Ha már itt tartunk...mégis ki vagy te valójában? - húzta össze szemöldökét. - Mit keresel itt, miért bujkálsz és miért élősködsz rajtunk, szegényeken? Azt mondtad, hogy nemes vagy. Mégis itt állsz előttem paraszt ruházatban és a viselkedésed sem éppen egy nemes emberéhez illendő. Leszámítva a fennkölt stílusodat.
Ha már így belemerültünk a dolgokba, jobbnak láttam tisztázni vele a dolgokat, hogy később elkerüljük a félreértéseket.
- Az, hogy ki vagyok, nem a te dolgod. Elég, ha Ah Ram-ssi tudja, hogy kivel van dolga, elvégre ő hozott ide engem. Az pedig, hogy kedvelem-e vagy csak játszadozom, az is rajtam áll. Semmi közöd hozzá.
- Ha bántani mered, esküszöm, hogy elteszlek láb alól. - ragadta meg a ruhám. - És nem fog érdekelni, hogy nemes vagy.
Felnevettem.
- Miért tennél ilyet? Mert a húgod? Vagy mert szerelmes vagy belé? - erre elengedett. - Oh, igen, tudod te is eléggé egyértelmű vagy. Csak Ah Ram-ssi nem ismeri jól a férfiakat, ezért bele sem gondol, hogy nem testvérként tekintesz rá.
- Veled ellentétben az én szándékaim komolyak. Régóta ismerem őt, tudom, hogy milyen és mit csinál. Épp ezért szeretném, ha abbahagyná mindezt és megbékélne. Én gondoskodni akarok róla. - mondta ridegen. - Hidd el nekem, nincs szüksége több akcióra az életében. Nincs szüksége egy ilyen játékosra, aki csak pár hónapig lelné örömét benne.
- Mit csináltok ti itt kinn? - Ah Ram hangjára mind a ketten megfordultunk, s titkon reménykedtünk, hogy nem hallott meg semmit.
- Csak gyakoroltunk. - hazudta Sungjae.

*Ah Ram*

- Ilyenkor? - húztam fel a szemöldököm. Valami gyanús volt kettejük között, szinte érezni lehetett a levegőben, de ez most elenyésző gond volt amellett, amit most tudtam meg ajummától. - Na mindegy, Baek...mármint Shin! Gyere egy kicsit, megbeszélés! Bocsáss meg nekünk oppa! - meghajoltam, majd visszamentem a szobámba, de még hallottam, mikor Baekhyun hetykén azt mondta Sungjaenek: Bocsáss meg nekünk oppa!

- Ennyire hiányoztam? - kérdezte mosolyogva. - Csak nem rég váltunk el.
- Ne vigyorogjon így, felség! - mondtam nyájasan, majd ismét saját hangnememben szólaltam meg. - A nagybátyád újabb szerencsétlenséggel sújtotta az alattvalóit.
A mosoly rögtön lefagyott a képéről, helyét átvette az aggódó arckifejezés.
- Mit művelt megint?
- Jelenleg is ott vannak a szegény parasztok a palota előtt és visszadobálják a ételeket, amiket a minap küldött szét a király. Az étel romlott volt. Gyógyszerek és megfelelő ellátás nélkül, pedig az emberek belehalnak a betegségekbe. Ha nem lépünk közbe, biztos vagyok benne, hogy a király kivégezteti a lázadókat.
- Romlott étellel látta el őket? - hangja megremegett, a mindig vidám Baekhyunnak nyoma sem volt már.
- Ajumma mondta az imént. A katonák és a palota őrei nem kímélik őket, még az idős asszonyokat is megverik. Valamit tennünk kell! Most!
- Várjál! - ragadta meg a kezem. - Nem gondolod, hogy éjjelre lenyugszanak a kedélyek és visszavonulnak? Biztos vagy benne, hogy most kéne közbelépni?
- Biztos. Talán neked jó látni, a népedet szenvedni? Én nem bírom tovább elviselni. Így kellett felnőnöm, a szüleim is így haltak meg.
- Megölték őket? Kik? - csodálkozott, miközben még mindig a kezemet szorongatta. - A nemesek? - kérdezte óvatosan.
- Segítesz vagy nem? - nem válaszoltam neki, nem is értem miért hoztam fel a szüleimet, éppen most. - Te vagy a trónörökös, a jogos királyunk. Még ha nem is lehetsz a trónon, a népedet, ha lehetőséged adatik rá, segítened kell! Vagy legalább megvédeni.
- Igazad van. Ez minden vágyam. Segíteni akarok nekik. Csak adj egy kis időt, hogy...
Az ajtó hirtelen kicsapódott. Baekhyunnal mind a ketten megijedtünk a hang hallatára, de az még jobban megrémisztett minket, amit láttunk. Ajumma állt az ajtóban, s mérges tekintettel fürkészett minket. Leginkább engem.
- A...ajumma...? - dadogtam.
- Shin úrfi, most menjen! - rá se nézett Baekhyunra, inkább a kezeinket figyelte.
- I-gen. - Baekhyun rám nézett, majd elengedte a kezem és kisétált az ajtón. Ajumma rögtön becsukta azt, majd ingerülten rám rivallt.
- Mégis mit képzeltél? Hogy voltál képes idehozni a Koronaherceget?
A vér is megfagyott bennem. Tehát meghallotta. Rájött.
- Meg kellett volna ölnöm. - feleltem higgadtan. - Azt a feladatot kaptam, hogy öljem meg, miközben alszik. A saját rokona, a jelenlegi álnok király bérelt fel. Én viszont ... nem tudtam megölni... hezitáltam, ezért nem maradt már több időm, így menekülőre kellett fognunk, különben mindketten meghaltunk volna. Sajnálom, de remélem megérted, miért nem mondtam el. Már így is nagy veszélyben vagyunk, hogy megtudtad.
- Azt gondolod, hogy elárullak titeket?
- Tudnod kéne már ajumma, hogy nem bízok meg senkiben sem száz százalékosan.
- De benne mégis megbízol. - mondta halkan, mire felkaptam a fejem.
- Tessék?
- A Koronahercegben. Benne megbízol. És tudom is, hogy miért...
- Hm? - nem értettem, hogy mire akar kilyukadni.
- Te beleszerettél. - jelentette ki fájdalmasan.
- Hogyan? - szemeim kikerekedtek.
- Kár tagadnod, elég csak a szemedbe néznem, ki tudom olvasni belőle. Arról nem is beszélve, hogy láttalak már titeket együtt. Bár azt nem tudom megmondani, hogy ő mennyire gondolja komolynak a helyzetet, de Ah Ram-ah... hallgass meg! - fogta meg mindkét kezem.
- Ha jót akarsz magadnak, elfelejted, amíg még lehet. Ő a leendő király. A népünk uralkodója. Te pedig egy szegény, családtalan assassin vagy. Ha jobban belegondolsz, te is rájössz, hogy nektek nincs közös jövőtök.
- Ajumma... - bármennyire is próbáltam azt kinyögni, hogy "nem erről van szó, nem érzek iránta semmit", képtelen voltam megszólalni. Szemeimet ellepték a könnyek, amint jobban belegondoltam a helyzetembe. Eddig sosem agyaltam a jövőmön, főleg nem Baekhyunnal, de ajumma rávilágított arra, hogy ilyesmiben még csak reménykednem sem szabad. Bármennyire is szeretek vele lenni, az ő szemszögéből ez nem több, csak játék. Ő is tudja, hogy nem vihet haza egy szegény parasztlányt, aki ráadásul nem egy embert ölt már meg a saját két kezével.
- Ahj, kincsem! - ölelt meg szorosan.

8. fejezet

Ah Ram

Mikor Baekhyunnal visszaértünk, ajumma aggódva rohant felénk, hogy közölje az egész paraszti népet sújtó rossz hírt.

- Újabb adót róttak ki! Ezt nem hiszem el! Meddig akarnak még meglopni minket? - mérgelődött.

Baekhyunnal lopva egymásra pillantottunk. Ha ajummát ennyire aggodalomra készteti, hogy hogyan fog ezek után boldogulni, akkor az ország fele most valószínűleg  kétségbe van esve, hogy az újabb és újabb adók után, hogyan fog élelmet adni a családjának.

- Fogalmam sincs, hogy mi történik a palotában, de amióta a király meghalt a nép helyzete folyamatosan romlik. Eddig sem volt túl jó, de valaki, bár fogalmam sincs, hogy ki a palotából tönkre akar tenni minket. - aggódott ajumma.

- Azt beszélik, hogy a koronaherceg eltűnt, és hogy a nagybátya irányítja most az országot. Az az ember pedig kegyetlen.  - jött elő Sungjae is.

Ajumma és Sungjae érdekében reméltem, hogy sosem fognak rájönni, hogy magát a leendő királyt szállásolják el az otthonukban. Ha ez kitudódik és Baekhyun nagybátyja megtudja, egészen biztos, hogy csapatokat küld a megkeresésére és akkor folyamatosan menekülnünk kell majd. 

- Biztos vagyok benne, hogy a koronaherceg most is a visszatérésére készül. - mondta halkan Baekhyun, mire mindannyian rákaptuk tekintetünket. Reméltem, hogy nem akarja felfedni magát.

- Valószínű, hogy a nagybátya meg akarta öletni, hiszen köztudott, hogy mindig is a trónra fente fogát. Mocskos disznó! - káromkodott a koronaherceg.

- Ha ez így van, akkor támogatókra lesz szüksége a Koronahercegnek. - mondta ajumma. - Már nem bízom abban, hogy létezik jó király, csak azért imádkozom még, hogy az embereknek ne kelljen tovább éhezniük. 

- Biztos vagyok benne, hogy a leendő király áldást fog hozni ránk! - jelentettem ki, mire Baekhyun halványan elmosolyodott.

- Én is remélem. - suttogta, majd fogta magát és bement a szobájába. Követtem a példáját és gyorsan besiettem az én lakosztályomba, hogy összeszedjem a fegyvereimet és némi fekete anyagot, hogy a kilétünket az este folyamán el tudjuk rejteni, de ehhez maszkra volt szükségünk. Bár nekem elég sok ilyen felszerelésem volt, hiszen assassinként mindig el kellett rejtenem magam, de minden ruha és kellék a laktanyában maradt, ahova már soha többé nem térhetek vissza, mert akkor a Főnök és az emberei egészen biztos, hogy megölnének. Baekhyun pedig nélkülem nem boldogulna, egyelőre.

Baekhyun

Nagyon kockázatos dolog volt, amire készültem ma délután. De tudtam, hogy nem maradt más választásom. Pénzre és információkra volt szükségem és ezt egyetlen ember adhatta meg nekem. A komornyikom, JunDae. Bár megtanultam, hogy nem szabad senkiben sem bízni a palotában, még a saját rokonomban sem, de JunDae mindig ott volt mellettem és bár néha durván bántam vele, attól még az apámnak és barátomnak tekintettem. És most nagyon szükségem volt a segítségére, ezért álruhát öltöttem és elindultam Ah Ram tudta nélkül a palota felé. 

Mikor odaértem, a palotát a szokásosnál több katona védte, nem lesz könnyű kijátszani őket, de bíznom kellett magamban és alkalmazni mindazt, amit Ah Ram tanított az elmúlt hónapban. Fogtam a nyugtató lövedékeket és ugyan nehézkesen, de felmásztam a tetőre. 

Óvatosan lépkedtem a keskeny tetőn, egyszer annyira meginogtam, hogy azt hittem le is zuhanok, de szerencsére sikerült megfognom, így kissé megszaporáztam lépteimet, hogy minél előbb beszélni tudjak JunDae-val. Nagy szerencse volt, hogy Jundae épp az én szobám felé vette az irányt, és ahogy láttam csak két őr tartózkodott a bejárati ajtónál, azokat pedig egyszerűen elaltattam a lövedékkel. Halkan belopództam a szobába, de mikor beértem, egy kard állta el az utam, ami vagy két centire volt a torkomtól.

- Ki vagy? - kérdezte Jundae kimérten. Odafordultam, hőn szeretett komornyikom felé, majd lehajtottam a kapucnimat, mire a szolgálóm arca azon nyomban elérzékenyült és megkönnyebbülten elmosolyodott.

- Herceg! - fakadt sírva. - Tudtam! Tudtam, hogy életben van! - ragadta meg a kezem. Jól esett, hogy van még valaki a palotában, akinek fontos, hogy életben maradjak. 

- JunDae! - mosolyodtam el én is. - Ide figyelj, nincs sok időm. A segítségedre van szükségem! - váltottam komoly hangnemre.

- Visszatér az Úrfi? - örült meg. - Amióta elszökött, nincs semmi móka a palotában, a helyzet egyre rosszabb, a nagybátya el akarja foglalni a trónt és ha nem kerül elő egy hét múlva, meg is tartják a koronázást. Vissza kell térnie!!!

- Még nem lehet! - csitítgattam el. - De ne aggódj! Intézkedni fogok a mostani adóemelés ellen. Nem hagyom cserben a népet! Jobb király akarok lenni, mint apám. 

- Már most jobb. Mindig is jobb volt. Olybá tűnik, hogy a nagybátya volt a ludas, az apja halálában. És van egy olyan érzésem, hogy Felségedet is Ő akarta eltenni láb alól, azzal, hogy egy assassint küldött magára. 

- Így történt. Valóban. - bólintottam. - De ide figyelj JunDae! - szorítottam meg a vállát. - Nem maradhatok tovább. Kérlek, siess és hozz ide aranyat és ruhákat, ha tudsz fegyver is jól fog jönni. Addig leírom, hogy hol fogsz tudni megtalálni a későbbiekben. De nem mondhatod el senkinek, hogy élek!

- Esküszöm, az életemre! Senkinek nem beszélek róla. - mondta komolyan.

- Később is szükségem lesz a segítségedre. 

- Állok szolgálatára, Felség! - hajolt meg, majd kisietett a lakosztályból, hogy elhozza amire kértem.

Ah Ram

- Ajumma, nem láttad Bae...úgy értem Shin-t? - a végén én leszek az aki elárulja a koronaherceget. Lehet nem kellett volna megtudnom az igazi nevét, akkor még véletlenül sem szólítanám eredeti nevén.

- Nincs a szobájában? Nem láttam kijönni. - vont vállat, majd sepert tovább.

Ez furcsa. Én is láttam, ahogy bemegy, de mikor bekopogtam, nem felelt senki. Hova tűnhetett? - tűnődtem, majd fogtam a fegyvereimet és hátra mentem gyakorolni.

- Itt vagy? - torpantam meg, amint megláttam Baekhyun-t a ház mögötti telepen, ahol gyakorolni szoktunk. 

- Hiányoztam? - kérdezte csintalanul, mire csak a szemeimet forgattam. Sosem fog megkomolyodni! - sóhajtottam.

- Ma este akarod?

- A királyi megbízott ma érkezik, hogy beszedje az adót. De van olyan érzésem, hogy nem egy polgárt fognak elcipelni és bebörtönözni, mert nem fog tudni adót fizetni. Meg kell akadályoznunk, hogy a beszedett adó elérje a palotát. Vagy ha el is éri, az sem baj, csak a palotában lévő katonákat nehezebb lesz kijátszani, mert többen vannak. Viszont még sosem jártam a kincstárban, szívesen megnézném, hogy mire kell a nagybátyámnak ennyi pénz és termény. 

- Be fogsz tudni jutni a kincstárba? - húztam fel a szemöldököm kérkedőn. 

- Ügyesebb vagyok, mint feltételezed rólam. - emelte fel a nyilat, majd profi módon ellőtte, úgy hogy pont eltalálta a célpontot. Mikor tanult meg ilyen jól nyilazni? - morfondíroztam.

- Ez valóban ügyes volt. - ismertem be. - Ki tanított meg ilyen jól lőni? - mert tudtam, az nem én voltam.

- A bátyám. - engedte le a nyilat. - Igazság szerint ő tanított meg, de a végén minden versenyen legyőztem. - kacagott fel. 

- Mi lett a bátyáddal? Hol van?

- Sejtelmem sincs. - rázta a fejét szomorkásan. - Nem sűrűn találkoztam vele, csak amikor még kicsi voltam. Sokszor játszottunk együtt, de ahogy felnőttünk, Ő utazgatni kezdett és már egyáltalán nem látogatott meg. Nehéz lehetett neki, hiszen mindig is a második volt, törvénytelen gyermekként. 

- És? A te életed nem nehéz? - kérdeztem halkan. Kíváncsi voltam, hogy mit gondol a helyzetéről, hogyan fogja fel, hogy koronahercegként, aki mindig is luxusban élt, hogyan képes a pórnép és ilyen szegényes körülmények között élni, azzal a tudattal, hogy a  rokonai meg akarják öletni.

- A legjobban az bánt, hogy a saját családom árult el. Az, hogy nem bízhatok senkiben, sosem tudhatom, hogy ki lesz az, aki majd meg akar ölni. - arca szomorúnak tűnt, a szokásos mosoly eltűnt, látszott rajta, hogy nagy teher nyomja a vállát.

- Tudom, hogy ez nem sokat számít, de...bennem megbízhatsz. - ültem le a szénakazalra, ami ideális hely volt az éjszakai égbolt-nézésre. 

Baekhyun lassan rám pillantott, majd melegen elmosolyodott és csatlakozott mellém. 

Egy ideig egyikünk se szólt semmit, csak élveztük a napsütést és meleg szellőt.

- Nagyon is számít. - szólalt meg végül. - A te segítséged nélkül esélyem sem lenne. - mondta őszintén, majd belenézett a szemembe. Annyira elvesztem mélybarna szemében, hogy fel sem fogtam a mondandójának értelmét, hiszen olyan közel volt hozzám, hogy nem tudtam másra koncentrálni, csak szép arcára. Minden nap látom, mégis úgy ittam a látványt, mintha rég nem találkoztunk volna. Miért érzem ezt? Miért váltja ki ezt belőlem? 

Baekhyun

Egy pillanatig azt se tudtam, hogy mit csinálok. 

Fel sem fogtam, hogy tekintetemmel, megállás nélkül az arcát fürkészem, szép nagy, szinte fekete szemei teljesen elvarázsoltak, telt ajkai pedig hívogatták az enyémeket. Szebb volt, mint bármelyik nő, akit eddig láttam, pedig nem egy heg ékelődött sima arcán, mégis csábító volt és furcsa módon ismerősnek tűnt ez a szempár. Le mertem volna fogadni, hogy találkoztam már azelőtt Ah Ram-mal, de hogy hol...

Nem akart eszembe jutni és ebben a helyzetben nem is voltam képes gondolkodni.

Szinte éreztem leheletét, a lemenő nap sugara meg-megcsillant szép, fényes, fekete haján, én pedig teljesen belevesztem a látványba.

Ha Ah Ram nem kapja el zavartan a fejét, biztos voltam benne, hogy megcsókolom. Mert meg akartam csókolni, holott tudtam, hogy nem jó ötlet. Nem szabad beleszeretnem, több okból kifolyólag sem. Viszont annyira nem érdekeltek a szabályok, hogy ne szegjem meg őket. 

- Khm... - krákogott Ah Ram zavarodottan, mire én halkan felkuncogtam. Imádtam, mikor zavarba jött tőlem. - Nem kéne indulnunk? - kérdezte dadogva. - Lemegy a nap, készülnünk kéne. - állt fel hirtelen, de még sikerült meglesnem, hogy arca halovány rózsaszínben pompázott az én hatásomra. 

- Még jó, hogy a fekete álarc majd eltakarja a vörös fejedet. - nevettem fel, mire Ah Ram bepipult és jó erősen rálépett a lábamra. 

- Áúú! - ordítottam fel fájdalmamban. 

- Megérdemelted! - vágta be a durcát, majd idegesen elviharzott, amin szintén megint csak nevetni tudtam. Mintha nem is az a komoly assassin lenne, aki meg akart ölni.

Ah Ram

- Choi család! Adják át a terményadót, amivel tartoznak a palotának! - mondta a képviselő, aki azért látogatott el a faluba, hogy beszedje a lakosságtól az adót, majd elszállítsa azt a palotába.

- De kegyelmes Uram, nincs pénzünk és élelmünk is csekély! Kérem mondja meg a leendő királynak, hogy képtelenek vagyunk kifizetni ezt a magas... - még be se fejezte a mondatát, a katonák már elfogták és láncra verték.

- Aki nem tud fizetni, az börtönbe kerül! Ez a parancs!

Baekhyunnak tehát igaza volt. Mintha csak ez lenne a célja a nagybátyának. Tönkre tenni a népet.

Már sötétbe borult az ég, mire a képviselőnek sikerült beszednie azt a kevés adót, hiszen a fele lakosság nem tudta kifizetni az adóemeléssel járó díjakat, ezért sok férfit láncra vertek.

- Kérem, könyörgöm! - hallatszott az asszonyok és gyerekek könyörgése. Ha elviszik a férfit a háztól, nem lesz ki pénzt keressen, tehát ezzel halálra ítélik a nőket és gyerekeket is.

Baekhyunnal már a ház tetején bujkáltunk, talpig fekete öltözékben és onnan figyeltük az eseményeket, hogy a megfelelő pillanatban majd lecsaphassunk rájuk. A terv az volt, hogy nem messze a palotától támadunk rájuk, majd belopódzunk a kincstárba és visszalopjuk mind azt, ami a népet illeti. Nagyon meredek és kockázatos vállalkozás volt ez, lehet várni kellene ezzel még egy kicsit, de nem engedhetjük, hogy bebörtönözzék ezeket a szegény embereket.

Miután beszedték az adót, s a fizetőképtelen családok főit elcibálták a palota felé, mi Baekhyunnal követni kezdtük őket a tetőkön keresztül. Kissé aggódtam, nehogy Baekhyun félre lépjen és lezuhanjon, mert akkor az egész tervünknek annyi, ráadásul el is törheti magát, de bíznom kellett benne, hogy mindent jól fog csinálni, tapasztalatlansága ellenére is. Mikor jelt adtam, Baekhyun bólintott, majd leugrott a tetőről ezzel magára vonva a katonák figyelmét. 

- Assassinok? - kérdezte valaki, de választ már nem kapott rá, mert hátulról leütöttem. 

Igyekeztem úgy ártalmatlanítani őket, hogy ne kelljen ölnöm, hiszen ők csak a parancsot teljesítik, de ha valamelyikünk élete veszélyben forogna, kénytelen leszek ismét ölni. 

- Kik vagytok? - emelte Baekhyunra a kardját a parancsnok. Viszont Baekhyun nem oda figyelt, mert egy másik katonával volt elfoglalva, ezért képtelen volt kivédeni a parancsnok kardját, ami megvágta a karját.

Gyorsan beleszúrtam egy nyugtatólövedéket az utolsó katonába, majd Baekhyun segítségére siettem és felrúgtam a parancsnokot, aki hangos puffanással a földre dőlt.

- Jól vagy? - kérdeztem aggódva a hercegtől, aki helyeslően bólintott.

- Gyorsan, rejtsük el a szekeret! - mondta fájdalmas hangon. 

Miután gondosan eltüntettük az adót, hogy a katonák ne találják meg, ha magukhoz térnek, a palota felé kezdtünk el futni, hogy betörhessünk a kincstárba. Az ottani őröket könnyedén leszereltük, de az ajtót már nem tudtuk kinyitni.

- A francba! - mérgelődött Baekhyun. - A kincstár kulcsa a király szobájában van. Vagyis akkor gondolom JongTae nagybátyám szobájában. 

Már épp elindult volna a kulcsért, mikor megragadtam a kezét és visszahúztam. Meglepett tekintettel pillantott rám. - Mi az? - kérdezte.

- Menjünk haza. Így nem folytathatjuk. - mondtam . - Vérzel.

- Ez csak egy kis vágás, elviselem, gyere! - fogta meg a kezem, de én nem mozdultam. 

- Látszik, hogy tapasztalatlan vagy az ilyen dolgokban. Ha most tovább folytatnánk, akkor nem lennél képes elmenekülni. Elkapnának és a tervednek annyi lenne. Ezt nem engedhetem. Nem beszélve arról, hogy bizonyítékot hagynánk magunk után. Menjünk inkább vissza! - rángattam el.

- Most a tervemért vagy az én testi épségemért aggódsz ennyire? - kérdezte bizakodón. 

- Természetesen a tervedért. Ne mesélj bele mást! - fordultam el zavaromban. Az igazság az volt, hogy Ő érte is aggódtam, de ezt természetesen nem mondhattam el neki, és ha jobban belegondolok, jogom sincs aggódni érte, hiszen én csak egy alattvaló vagyok a többi közül.

7. fejezet

 7. fejezet

Másnap reggel nyúzott fejjel ébredtem, éreztem is mikor kikeltem az ágyból. Alig aludtam vagy két órát, mert az agyam folyamatosan kattogott.

Mennyi az esélye annak, hogy valóban Ő Az a Baekhyun, akire a mai napig várakozok? Valóban az akkori Koronaherceggel találkoztam volna azon a napon? Annyira hihetetlennek tűnt…már-már sorsszerűnek. 

- Ah Ram-ssi! – kopogott valaki az ajtómon. Gyorsan felkaptam a ruhám, majd kinyitottam az ajtót, Baekhyun állt előttem, paraszti ruhában, de királyi tartással. Ha az ember jól megnézi, furcsának tűnhet neki, hogy egy paraszt miért húzza így ki magát menés közben. Szinte sugárzott róla a királyi neveltetés, nem is értem, hogy nem tűnik fel az embereknek a piacon vagy a szomszédban. 

- Khm… - krákogott Baekhyun.

- Mi az? – ásítottam egy nagyot a képébe. 

- Azt hiszem fordítva húztad fel a szoknyád. – kuncogott alig hallhatóan.

Lenéztem, és valóban…kifordítva kaptam fel magamra a szoknyát, elég kínos helyzetbe hozva ezzel magam. 

- Ya! – próbáltam kimenteni magam a szokásos támadó hangnememmel. – Miért nézel te egyáltalán ennyire engem? – dadogtam, mire Baekhyun még jobban elkezdett nevetni.

- Ilyenkor annyira nehéz elképzelni, hogy képes vagy egy pillanat alatt, hangtalanul elmetszeni valaki torkát.

- Kipróbáljuk? – fogtam a torkához a kisbicskámat, mire azonnal lefagyott a képéről a mosoly.

- Húha! Látom valaki bal lábbal kelt fel! – mondta, majd ismét elmosolyodott.  Zavaromban vagy kialvatlanságomban, de ott hagytam magára, majd a konyha felé vettem az irányt. Ehhez tényleg nem aludtam ki magam eléggé. 

- Oh, Fekete Göngy! – szólított ajumma. 

- Ajumma! – ültem le a székre. – Itthon szólíts csak Ah Ram-nak, rendben? 

- Igaza van! – huppant le mellém Sungjae. – Kezd idétlenné válni ez a becenév. – nevetett. Úgy tűnik ma mindenki ugratós kedvében van. – Ha jobban belegondolok…mindig is az volt. – csípte meg az arcomat.

SungJae-vel mindig is jó kapcsolatunk volt, szinte már testvéremként kezeltem, ő viszont nem teljesen így gondolt ránk. Bár nem ismertem nagyon a férfiakat, de azt meg tudtam állapítani, hogy ha beleegyeznék és feladnám a barátságunkat, egészen biztos, hogy megkérné a kezem. Na jó, igazából ezt ajumma mondta nekem régen, ezért igyekeztem elkerülni azokat a helyzeteket, ahol esetleg rólunk kezdene el beszélni. 

- Úgy tűnik máris jobb kedved van. – Baekhyun állt az ajtófélfának támaszkodva, majd gyanús tekintettel, kissé sértődött hangnemben méregetett minket. Isten se tudja miért, de azon nyomban elhúzódtam Sungjae-től és neki álltam reggelizni. 

- Üljön le, Shin úrfi. – adott egy széket Baekhyunnak, aki vonakodva, de leült rá és elkezdett enni. 

- Ma el kell mennem, reggeli után és csak holnap jövök haza. Addig ne keveredj galibába! – mondta Sungjae, majd rátett egy kevéske húst a rizsemre, hogy egyem meg. Rámosolyogtam, és már készültem felvenni a pálcikával a falatot, de Baekhyun hirtelen elém nyúlt az övével és ingerülten megette az én részemet.

- Ya! – rivalltam rá, mire ő kidugta a nyelvét és tovább evett. Nem hiszem el, hogy a leendő királyunk ennyire gyerekes! – fújtattam, majd odafordultam Sungjae-hoz.  -  Már nem kell pesztrálnod. Tudod, hogy bármiből ki tudom vágni magam, mivel assassin vagyok! – integettem előtte.

- Ez érdekes… - szólt közbe Baekhyun. – Ha akkor nem mentelek ki a palotából, mára már valószínűleg kinn lógnál a palota négy sarkán, felnégyelve.

Egy kis ideig csend telepedett az asztalra. Mind a hármunk elképedve bámulta Baekhyun-t és az ő igen csak ijesztő viccét.

- Ez morbid.  – nyögte Sungjae.

- Khm… - így ajumma.

- Az hagyján, hogy morbid, de…még csak nem is igaz. – ocsúdtam fel. – Ide figyelj… - kezdtem volna bele a szitkozódásba, de ajumma leállított.  

- Ah Ram-ah! Ah Ram-ah! Mit szólnál, ha elmennél a piacra egy kis gyümölcsért? Nagyon megfogyatkoztunk.  – próbálta megmenteni Baekhyun-t egy-két zöld folttól. 

- Rendben elmegyek. – sóhajtottam, majd felálltam. – Köszönöm a reggelit. – nyújtottam ki a nyelvem Baekhyunra, aki szintén grimaszolt.

Ajumma azt szeretné, ha veled mennék. – jött utánam Baekhyun. 

- Úgy tűnik már nem félti annyira a bőröd, mint reggelinél. – horkantam fel. – Lehet azt szeretné, hogy titokban eltegyelek láb alól, mert már teher vagy. – kötekedtem, de meglepő módon nem volt fárasztó, inkább szórakoztató. Nem is tudom mióta veszekedtem így valakivel, talán soha sem…

- Amúgy miért nem fogtunk lovat?  Itt olyan nehéz sétálni, borzalmasak az utak és ez a sok domb…. – panaszkodott.

- Erre a pár szász méterre, lovat? Megbolondult…Felség? – kérdeztem cinikusan. – Hogy lehet ennyire puhány… - mormogtam magamnak, de Baekhyun odakapta a fejét és már készült volna valamivel visszavágni, de addigra már beértünk a városba, ahol elvesztett a sok ember között.

Már vártam, hogy hisztériázva kiabálja a nevem, de mikor körbenéztem, Baekhyun nyomát sem láttam.

- Már megint hova… - miközben őt kerestem, valaki hirtelen egy lóval vágtatott keresztül a piactéren, nekem pedig már nem volt elég időm arrébb állni, annyira hirtelen tűnt fel a katona az állattal.

Valaki viszont megragadta a kezem és még épp időben elrántott az útból, de olyan erővel, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, a megmentőmet is magammal húzva, akivel együtt értünk földet. Mielőtt észbe kaptam volna, az esés következtében az én ajkam és megmentőm ajkai…összeértek. A pillanatnyi sokktól, hirtelen nem is fogtam fel a történteket. Nem éppen egy idegen ajkaira várakoztam ez idáig…

De mikor végre észhez tértem, csak akkor vettem észre, hogy nem egy idegen fekszik rajtam, hanem .. Baekhyun! 

A koronaherceg meglepett tekintettel figyelt, míg rájövök, hogy tulajdonképpen megcsókolom, miközben magamhoz húzom, hogy felfogjam az esést. 

- Ya!!! – kiáltottam rá, miután lelöktem magamról. – Ezt direkt csináltad? – pattantam fel, majd rávetetettem magam a még mindig földön fekvő hercegre, aki rémült tekintettel figyelte, hogy mit fogok vele tenni mérgemben. 

- Micsoda? – hitetlenkedett. – Ha nem tudnád az imént mentettem meg Megint az életedet, legalábbis megkíméltelek egy koponyasérüléstől. És különben is…Te rántottál magaddal! – bújt ki alólam, majd felháborodottan megigazította ruháját. – Te aztán vagy valami!

Tudtam, hogy meg kéne köszönnöm, valóban megmentett, de ezt nem akartam beismerni, főleg neki nem. Nem szerettem hálálkodni, de ami még felzaklatóbb volt, az… az első csókom. Még ha véletlen is volt, akkor is… Baekhyun ellopta az első csókomat. Nem mintha olyan nagy jelentőséget nyilvánítottam volna neki… - győzködtem magam, majd én is leporoltam a ruhám és követtem Baekhyun-t a piac belsejébe.

- Csend legyen! – szólalt meg valaki rideg hangon, mire mind a ketten megtorpantunk. – Királyi parancs, nektek polgároknak ezt teljesíteniük kell! Aki ellenkezik az akasztófán végzi! – még épp időben fordultam a tett irányába, mikor is az egyik lovon ülő katona, ha jól láttam a kapitány, akkora pofont adott az egyik öreg polgárnak, hogy az pár méterrel arrébb röpült a csapástól.

Az emlékek hirtelen elárasztottak, eszembe jutott, hogy az én anyámat is pontosan így ütlegelték, mielőtt leszúrták. Már indultam volna, hogy lerúgjam azt az istenverte katonát a lováról, de egy kéz hirtelen megragadta az enyémet. Baekhyun volt az. Nem nézett rám, de láttam rajta, hogy dühös és legszívesebben ő is megölné azt az embert. 

- Most nem tehetünk semmit. – mondta maga elé. – Így nem. Még nem.

- A király parancsára az adót a duplájára emeljük! Aki nem adja be a terményadót két nap múlva, azt elítélik és a börtönben fog megrohadni, világos voltam? Takarodjatok arrébb! – csak úgy söpörte el az embereket az útból, a katonáival.

- Ha a nagybátyám megduplázza az adót, akkor az emberek háromnegyede éhen hal. – suttogta Baekhyun. 

- Meg kell akadályoznunk, hogy a király elpusztítsa a népet. Már így is nyomorúságban élnek. – mondtam.

- És ez még csak a kezdet. Amennyire a nagybátyámat ismerem, itt nem fog leállni.  Apám uralma alatt is ő volt mindennek az értelmi szerzője, sosem kedveltem, de persze ezt nem mutattam ki.  

- Meg kéne látogatni este és eltenni láb alól? – vetettem fel az ötletet.

- Túl kockázatos. Ha most megtámadjuk, tudni fogják a követői, hogy az én kezem van az ügyben, akkor pedig halálra ítélnek, azt pedig a nép fogja megkeserülni. – logikus gondolatmenet. 

- Valamit pedig tennünk kell! – határoztam el magam.

Baekhyun hirtelen felkapta a fejét, majd karon ragadott és elhúzott egy olyan helyre, ahol kevesebben voltak, az egyik ház mögé. Gondosan körbe nézett, majd nekidöntött a falnak. Kissé meglepődtem, már készültem zavarba jönni a hirtelen közelségtől, míg meg nem szólalt:

- Ismered Iljimae történetét, ugye? – kérdezte kíváncsian.

- Az a legenda, hogy egy nemes, aki paraszti sorban nőtt fel, bosszút állt az összes korrupt politikuson, kirabolta őket és visszaadta a népnek ami eredetileg az övé volt? 

- Igen! Pontosan az!  - lelkesedett.  – Királyként még kevés vagyok, még nem jött el az idő, hogy visszatérjek, hiszen a lehetséges támogatóimmal sem tárgyaltam még, de ez egy megfelelő megoldás lehet, addig amíg trónra nem kerülök.

- Azt akarod mondani… - kezdtem lassan. - …hogy olyan akarsz lenni, mint Iljimae? A nép titkos megmentője?

- Nem csak én! – mosolygott. – Veled együtt. Ha összedolgozunk sikerülhet. Gondolj csak bele… te egy assassin vagy, én pedig ismerem a palota minden egyes szegletét, mellesleg már én is tanultam egy s mást harc terén, valamint nagyjából értek a politikához is. 

Nagyon kockázatos egy terv volt, de nem ellenkeztem. Az életemre esküdtem, hogy megbosszulom a családom halálát, és ez egy remek adandó alkalom volt, nem is beszélve arról, hogy a népet is segíteném ezzel, a leendő királlyal az oldalamon. Teljes mértékben benne voltam.

Kissé arrébb toltam Baekhyun-t, majd egyik karomat átlendítettem a vállán és közelebb hajoltam:

- Eddig azt hittem, hogy reménytelen eset vagy, de be kell valljam…ez egy igazi harcoshoz való viselkedés. – mosolyogtam rá őszintén, mire ő is széles vigyort villantott rám. 

- Akkor ezek szerint…benne vagy? – jött utánam.

- Hogy a viharba ne lennék?

- Ezaz! De akkor kell egy fedőnév… - 

- Olyan gyerekes vagy…. – sóhajtottam. – Ez nem egy szerepjáték, ez egy vérre menő küzdelem lesz. Itt nem engedheted meg magadnak, hogy elszórakozd! 

- Komoly leszek, ezúttal. Ígérem… - láttam a szemében. Azt a tűzet, ami engem is éltetett. A bosszú és elszántság tüzét.

Baekhyun

Igaza volt Ah Ram-nak! Lehet, hogy eddig elszórakoztam mindent, de ezen most az én és népem élete, sorsa múlik. Jong Tae nagybátyám meg fog fizetni…mindenért!

6. fejezet

6. fejezet

Ah Ram

Sungjae nem bizonyult elnézőnek a Koronaherceggel szemben, nyílván, mivel fogalma sem volt róla, hogy országunk jövőjét képzi ki a harcra.

Egy kis időre ráhagytam Sungjae-ra, hogy megtanítsa neki az alapokat, bár ahogy elnéztem, valamit csak tanult az évek során a palotában, legalábbis a mozgása ezt árulta el róla. Meglepően gyors volt, sőt... szinte teljesen más emberré vált, miközben a kardot forgatta. Olyan...férfias.

- Ah, Ah Ram térj észhez! - ráztam meg a fejem. De akkor sem tudtam levenni róla a tekintetem. Arca és szemei tükrözték az érzelmeit, látszott rajta, hogy tele van dühvel és bosszúvággyal, éppen úgy mint én, mikor megölték a családomat. De neki még nehezebb dolga van, hiszen a családtagja tette el láb alól az apját, ahogyan Őt is el akarta, viszont neki nem egy pár ember halálát kell megbosszulnia, nem egy emberért kell felelősséget vállalnia, hanem egy egész nép élete van a kezeiben. El sem tudtam képzelni, hogy mit érezhet. Hogyan képes mosolyogni azok után, hogy ekkora teher nyomja a vállát? 

Míg ezen gondolkodtam, teljesen elfeledkeztem a külvilágról, annyira, hogy a pengén megvillanó fény jelezte, hogy valaki éppen rám fogja a kardját.

Shin volt az.

- Lenyűgöző voltam, igaz? - mosolygott a szokásos, csábos féloldalas mosolyával, ami mindig le tudott venni a lábamról, és amit sikerült minden egyes alkalom adtán lepleznem, a szokásos rideg viselkedésemmel.

- Nem nagy dolog. - ütöttem el a kardját magam elől. - A java még csak most jön. - kaptam elő az ostoromat és egy pillanat alatt a földre döntöttem vele.

- Ah! - nyögött fel a Koronaherceg. - Te aztán tényleg nem vagy semmi!

- Mondtam, hogy ne bízd el magad! - feleltem cinikusan. - Lábra! - parancsoltam, majd elkezdtem neki magyarázni az alapokat, mindent, amit én tanultam a mesteremtől, amikor kicsi voltam.

~~~

Már több hét telt el, Shin pedig lassan megtanulta az assassin harcmodor legfontosabb mozdulatait, még ha olykor életveszélyesnek is bizonyult, de legalább nagyjából alkalmazni tudta az ostort, a legyezőt és a dobócsillaggal is megismerkedett, de az annyira veszélyesnek bizonyult, hogy csak akkor engedtük gyakorolni, ha mindenki a házban tartózkodott. 

- Nem értem! Miért nem oda repül, ahova én akarom? - mérgelődött egyik nap, mikor gyakoroltunk. 

- Összpontosíts! - mondtam. - Mérd fel azt a pontot, ahova szeretnéd, hogy repüljön. 

Mivel dobócsillagot ritkán használtam, ezért abban nem voltam olyan biztos, mint a hajtűben. A női assassinoknak az egyik legfontosabb fegyvere a hajtű volt. Mindig volt a hajamban egy pár darab. 

Kikaptam az egyiket a kontyomból, majd erőteljesen elhajítottam, nem lepett meg, mikor az éppen abba a hordóba állt bele, ahova akartam, hogy beleálljon.

A Koronaherceg viszont ámultan figyelte a hajtűt.

- Hogyan lehet benned ekkora erő? - kérdezte csodálkozva, miközben végigmért.

- Nem arról van szó, hogy erős vagyok, bár az vagyok. A technika a fontos, ha azt jól elsajátítja valaki, még egy törpéből is jó assassin válhat.

Shin csak figyelt, ezúttal nem szólt egy szót sem, csak itta a szavaimat.

- Az assassin legfontosabb fegyvere a nesztelenség. Ha nem is vagy olyan jó harcos, azzal, ha nesztelenül közelíted meg az ellenségedet, annyi időt nyerhetsz magadnak, amennyit csak akarsz. Ha nem vesznek észre, lesz időd bemérni a távolságot és az irányt, ezért nagyon fontos, hogy halk legyél. Ne is adj időt az ellenségnek még megnyikkanni se! 

- Ez mindig is érdekelt. - szólt közbe. - Hogyan voltál képes annyi őrt kijátszani?

- Mire figyeltél az elmúlt két percben? - sóhajtottam. Tehát feleslegesen jártatom a számat?

- Azt figyeltem, hogyan mozognak azok a szép ajkak, ott a buksidon... - vigyorgott pajkosan, mire egy pillanat alatt a nyaka körül találta az ostoromat.

- Ya! - kiáltott fel. - Meg akarod ölni a leendő királyt? - kapott a torkához. Igaza van. 

Lazítottam az ostoron, majd leültem mellé.

- Hogy vagy képes ilyen helyzetben is vigyorogni és viccelődni, mint egy bolond? – kérdeztem őszintén.

- Igazad van. – mondta halkan. – Talán tényleg bolond vagyok. Viszont ha az elkeseredett arcomat kéne mutatnom mindig, abba belebetegednék. Ha mosolygok, és amíg képes vagyok mosolyogni, addig van remény. Tudom, hogy most azt hiszed csak áltatom magam. De nem… hinni kell benne! Ha hiszel, akkor előbb vagy utóbb biztos helyreáll minden. Hiszem, hogy egyszer vége tér az igazságtalanságnak és a gonoszok és a jók is elfoglalhatják méltó helyüket. Én tenni fogok róla, hogy ez bekövetkezzen. – felelte rezzenéstelenül, úgy mint egy igazi király.

- De támogatók nélkül, egyedül képtelen leszel visszaszerezni a trónt.

- Ki mondta, hogy nincsenek támogatóim? – villantotta rám szép mosolyát. – Vannak. Csak el kell hozzájuk érnem. Ehhez viszont szükségem lesz rád. – nézett bele mélyen a szemembe, amitől akaratlanul is zavarba jöttem és kénytelen voltam elnézni.

- Nem zavar téged az a tudat, hogy nem sokkal ezelőtt meg akartalak ölni? Miért bízol bennem?

Shin nem szólt egy szót sem.

- Hm? – nyaggattam tovább.

- Lehet, hogy ez is ostobaságnak fog hangzani, de… bízom abban, hogy bízhatok benned. 

- Ez tényleg ostobaság. – horkantottam. – Túl naív vagy.

- Miért naivság az, ha megbízom egy olyanban, mint te? Aki megmentette az életem…?

- De meg is akartalak ölni, nem emlékszel? Honnan tudod, hogy nem gondolom meg magam egy pillanat alatt? Bármikor megölhetnélek. – ocsúdtam fel. Talán azért is voltam annyira fennakadva a hiszékenységén, mert én már nagyon régóta nem bíztam meg így senkiben, ahogy ő bennem.

- Tudom. De azt is tudom, hogy nem tennéd. – arca csak pár centire volt az enyémtől, vészesen közel került hozzám. Először nem is jutottam levegőhöz, nem mertem csinálni semmit, végül ő távolodott el egy halk kuncogás közepette.

- Olyan vicces fejed van ilyenkor. – nevetett. 

- Lehet hogy te vagy a király, de attól még nem tehetsz meg mindent, amit akarsz! Shin úrfi! – mondtam gúnyosan, majd felálltam és zavartan elindultam a szobámba.

- Ah Ram! – kiáltott utánam Shin, mire megtorpantam, de nem néztem hátra. – Amúgy az igazi nevem nem Shin.

Most viszont már kénytelen voltam ránézni.

- Akkor?

- Baekhyun vagyok. – suttogta.  – Byun Baekhyun. – azzal fogta magát és bement a szobájába.

A név hallatán gyökeret vert lábam a földbe. Rosszul hallottam, vagy valóban Azt a nevet mondta?!

Baekhyun…

” - Mi a neved? - kérdezte halkan a fiú.

- Lee Ah Ram vagyok. - hajoltam meg még mindig könnyeimmel küszködve.

- Te nem vagy kíváncsi az én nevemre? - kérdezte csintalanul, mire az én kedvem is jobb lett.

- Mi a becses neve, Úrfi? - ismét meghajoltam.

- Baek Hyun. - mosolygott elégedetten.  ”

- Nem lehetséges! – mondogattam hangosan. – Kizárt, hogy Ő lenne az a nemes fiú, akivel tíz évvel ezelőtt találkoztam. Az első fiú, aki arcon csókolt, az első szerelmem, akire a mai napig szomorúan gondolok vissza és mint egy bolond, hiszem, hogy egyszer újra fel fog bukkanni, ahogy ígérte.  Lehetetlen, hogy annak a fiúnak az ajándékát hordozgatom magammal nap mint nap, kizárt, hogy Ő lenne az az úrfi!

Minél határozottabban állítottam, hogy nem lehetséges, hogy a fiú akkor és  a Koronaherceg ugyanaz a személy, annál inkább úgy gondoltam, hogy Baekhyun az a Baekhyun, akivel évekkel ezelőtt találkoztam és akire a mai napig úgy gondolok, mint egyetlen szóba jövő jövendőbelimre. Sosem gondolkoztam ezen, nem engedhettem meg magamnak, sőt, ami azt illeti nem is érdekelt engem a házasság, attól kezdve, hogy a családomat lemészárolták, hiszen csak az lebegett a szemem előtt, hogy megbosszuljam a halálukat, de most, hogy talán újra találkozhatom vele….

Elővettem a smaragdzöld ékszert a ruhám alól, amit tíz évig gondosan őrizgettem, viszont egyszer sem voltam képes elvinni a palotába.

”  - Keress meg, ha segítség kell. Annyit kell tenned, hogy ...- megállt egy pillanatra, tétovázott, hogy mit mondjon. - A palota őrének odaadod és mondod, hogy Baek-et keresed. De most mennem kell! Ígérem, holnap ismét eljövök ide. Várj rám itt, a kakas órájában.  Amint tudok, jövök! ”

Az igazság az, hogy haragudtam rá, azért nem kerestem fel. A csalódottság amelyet azzal okozott, hogy nem jött el a megbeszélt időpontban, éppen akkor mikor a legjobban szükségem lett volna rá, mély sebet okozott. Akkor kezdtem el úgy érezni, hogy nem bízhatok meg senkiben. Ez a felfogás még a mai napig is meghatározza az életem. 

De a hit, a jóban, amit Baekhyun képviselt, azok után, hogy a nagybátya meg akarta öletni – még ha csak ábrándnak is tűnt – egy kicsit elkezdtem hinni benne. Talán tényleg megbízik bennem és nekem is ugyanezt kéne tennem. Csak így leszünk képesek legyőzni a gonoszt és kimenteni a népet a nyomorgásból.

5. fejezet

5. fejezet

*flashback*

A fiú megígérte nekem, hogy meg fog keresni, amint elég befolyással fog bírni, hogy segíteni tudjon rajtam és a családomon. 

- Tessék, fogd! - nyomott a kezembe egy smaragdzöld ékszert, ami a ruháján lógott eddig. - Keress meg, ha segítség kell. Annyit kell tenned, hogy ...- megállt egy pillanatra, tétovázott, hogy mit mondjon. - A palota őrének odaadod és mondod, hogy Baek-et keresed. De most mennem kell! Ígérem, holnap ismét eljövök ide. Várj rám itt, a kakas órájában.  Amint tudok, jövök! ~

Azóta is magamnál őrzöm azt az ékszert, gondosan elrejtve a ruhám alá. Egyszer eljön az a nap és megkeresem Őt.

- Mit nézel annyira? - kérdezte tőlem a Koronaherceg, mivel kizökkentett merengésemből. Épp egy hasonló ékszert nézegettem a piacon, mikor újra előtörtek az emlékeim. 

- Semmit! - ráztam meg a fejem, majd zavarodottan tovább sétáltam.

Nem követett, ő is elkezdte nézegetni az ékszereket. Vajon kinek akar venni ajándékot?

- Yah! Van egy kis probléma.  - jött felém, miközben fejét vakargatta. - Nem hoztam magammal pénzt.  - nézett rám csábítóan. Persze! Tipikus játékos! Hogy lehet ez az ember a leendő király? - fintorogtam, ugyanakkor elbűvölőnek találtam szép arcát és azt, hogy így próbál pénzt kicsikarni belőlem.

- Nesze, fogd! - nyomtam a kezébe pár tallért.

- Nesze?! - háborodott fel. - Yah, elfelejtetted, hogy ÉN...

- Igen, elfelejtettem! - vágtam közbe, mielőtt elárulná magát. - Ha nem tettem volna, lehet már nem élnél. 

- Ah Ram-ah! - szólított meg valaki. Egy pillanatig lefagyva álltam, de mikor megfordultam kellemes csalódás ért.

- SungJae oppa? - mosolyodtam el. Nem hittem a szememnek. - Hogy kerülsz ide? - léptem közelebb hozzá, mire ő szorosan magához ölelt. Már a napját sem tudom, mikor ölelt utoljára férfi, olyan furcsa érzés volt.

Baekhyun pow

- Ki ez a csóka? -  méregettem az ölelkező assassint és az újonnan érkező férfit.  Olyan elképzelhetetlen látványt nyújtott Ah Ram hanbokban, mikor először megpillantottam, de most, hogy ölelkezik egy számomra cseppet sem szimpatikus fiúval, a rosszul lét fogott el.

Velem kéne törődnie, meg akarta ölni a koronaherceget, végül megszöktetett, most pedig olyan elővigyázatlan, hogy képes feltűnősködni a piac közepén.

- Hé! - léptem oda hozzájuk, majd megköszörültem a torkom.

- Ah, Ő egy régi barátom, annak az ajummának a nevelt fia, aki elszállásol minket. Régi jó barát. - a lány arcán lévő mosoly rabul ejtett. Nem gondoltam volna, hogy létezik szebb mosoly a bordélyokban lévő giseng-ekénél, de tévedtem. Ez a lány maga volt a megtestesült tisztaság és szépség. Viszont volt benne valami sötétség. Hiába látszott boldognak, a szemében lévő villámok szinte szikrákat szórtak. A szeme nem mosolygott.

- Ő pedig egy ismerős, Shin. - mondta AhRam.

Egy ismerős? Háápfff! - húztam a szám. Én vagyok a leendő király!

- Örvendek. - hajolt meg a férfi előttem. Bár nemesi ruhában voltam, bántam, hogy kitűnök közülük, annyira más volt a viselkedésem és  nem éreztem jól magam közöttük. 

Bólintottam egyet, majd a lányra emeltem a tekintetemet és szúrós pillantást vetettem rá.

- Ne vigyorogj már annyit! – sutyorogtam, mire rögtön leolvadt a képéről a mosoly.

- Oppa? – hangja ijesztő volt, miközben a távolba meredt. – Nekünk most mennünk kell, találkozunk ajumma házánál, hamarosan. – azzal karon ragadott és  egy apró, alig észrevehető bólintást intézett az egyik irányba. Mikor elnéztem arra, megpillantottam a katonákat. Eljöttek, minket keresnek.

- Tűnés! – fogtam meg a kezét és elkezdtem húzni az ellentétes irányba.

Ah Ram pow

Shin erősen megragadta a kezemet és maga után húzott egy ház mögé. Ez volt az első alkalom, hogy férfiként viselkedett. Normális esetben és rángattam volna magam után, hogy el rejtőzzünk, de most a kezébe vette az irányítást és nem hagyta, hogy egy assassin bujtassa el. 

- Szerinted tudják, hogy együtt vagyunk? – kérdezte aggódó hanglejtéssel, de én képtelen voltam válaszolni neki. Olyan közel került hozzám, hogy szinte éreztem szívverését. Testünk egymáshoz nyomódott, arca alig pár centire volt az enyémtől. Szemeim kerekké váltak légzésem pedig egyeletlen lett. Miért hoz ennyire zavarba a közelsége? – gondolkodtam.

A koronaherceg észre vette, hogy a hangulat megváltozott, majd ő is csodálkozó arcot vágott és tekintetével az enyémet kereste.

- Nem járhatnak még olyan messze! – hallatszódott egy őr mély hangja, mire Shin ismét megfogta a kezem és betuszkolt egy házba. Onnan néztük a további jelenetet.

- Gondolja Uram, hogy együtt vannak? A gyilkos minden bizonnyal megölte valahol a koronaherceget… - mondta egy másik.

- Akkor pedig meg kell találnunk a holttestet. Most, hogy Őfelsége eltávozott, a testvére trónra kerülhet, ami nekünk nagy bevételt hozna.

A levegő beleszorult Shin-be. Az apja, a király meghalt. Igaz, sejtettük, hogy ez nemsokára el fog következni, de arra egyikünk sem számított, hogy ilyen hamar. Ez azt jelenti, ha Shin nem tér vissza a palotába, akkor a nagybátya fogja átvenni a koronaherceget megillető helyet. Ami a nép és sokak számára még nagyobb nyomorúságot és még több halált hozna.

- Azt a parancsot kaptuk, hogy végezzünk a koronaherceggel és vigyük el a fejét Felségének. Cselekednünk kell! – mondta határozottan a katona.

Rápillantottam Shin-re, akinek szemei csillogtak a felgyülemlett könnytől. Sajnáltam, ismertem azt az érzést, mikor elveszik az embertől az egyetlen támaszát. Én az egész családomat veszítettem el, de a koronaherceg még rosszabb helyzetben van. Bármikor megölhetik.

- Meg kell ölnöm Seo Yoon nagybátyámat. – suttogta maga elé Shin. – Végeznem kell vele, ha meg akarom menteni a népemet. – egy könnycsepp legördült az arcán, a megszokott pajkos tekintetnek most nyoma sem volt, kétségbeesett és dühös volt, ami érthető is. Még sem szabad elkapkodni a dolgot.

- Segítek. – böktem ki halkan, mire Shin kezei lehullottak az enyémekről, majd mikor bebizonyosodott, hogy a katonák elhagyták a falut, kiléptünk a házból és visszasétáltunk ajummához.

- Minden rendben, mi történt? – szaladt oda hozzám ajumma és Sungjae oppa is.

Ránéztem Shinre, akinek a feje lógott és nem szólt semmi, hanem egyenesen a házba vette az irányt és bezárkózott. 

- Oppa! Segítenünk kell neki! – mondtam Sungjae-nek. – Meg kell tanítani harcolni. 

4. fejezet

4. fejezet

Ah Ram pow

Szinte egész éjszaka lovagoltunk a korom sötétben,  csak napfelkeltekor értünk egy kisebb faluba, ahol végre elvegyülhettünk a többi ember között.

- Tudod, hogy hol vagyunk? - kérdezte tőlem a Herceg.

- Maga nem? - ragadtam meg a ló kantárját és kikötöttem egy erősebb fához. - Maradj itt! - simítottam végig a ló fején.

- Látom igen jól kijössz az állatokkal. - hangjában némi mosoly bújkált. 

- Mire próbál célozni? - torpantam meg, mire ő is megállt, szorosan mögöttem. Meglepett arca alig pár centire volt az enyémtől. 

- Ugyan... semmire. - mosolygott elbűvölően. Már épp kezdtem volna zavarba jönni, mikor egy hang félbe szakított minket. 

- Ah Ra...Fekete Gyöngy? Te vagy az? - a családunk régi ismerőse, édesanyám legjobb barátnője állt velünk szemben, még a kosarát is ledobta, mikor megpillantott. Már vagy öt éve nem látogattam meg, mivel el voltam foglalva a kiképzésemmel. Ő maradt az egyetlen támaszom, a családom halála után. Őt is nagyon mélyen érintette a dolog, sokszor sírtunk együtt a teli hold alatt, és akkor, megígértem neki és magamnak is, hogy bosszút fogok állni, kerüljön bármibe. Nem számít hány embert kell megölnöm, megteszem. Éreztetni fogom azokkal a senkiháziakkal a veszteség kínjait.

Ajumma támogatta az ötletemet, és ő találta ki a fedőnevemet is. Azt gondoltuk, hogy bajt hozna a fejemre, ha továbbra is Ah Ram-ként élnék. Bár a tanárom az eredeti nevemen szólított, mindenki más Fekete Gyöngynek.

- Ajumma! - szaladtam oda hozzá, majd megöleltem. - Jól van? Nem beteg? - érdeklődtem, szinte el is felejtve, hogy a Koronaherceg mögöttem megköszörüli a torkát.

- Ah, ajumma! - engedtem el. - Ő itt... - kezdtem volna bemutatni, de nem tudtam a nevét, azt meg mégsem mondhattam, hogy a trónörökös áll itt, szakadt ruhában. - ... Ő... - néztem hátra rá, és igyekeztem jelezni a fiúnak, hogy találjon ki valamit.

- Shin vagyok. - szerencsére kapcsolt a herceg és mosolygósan meghajolt ajumma előtt.

Baekhyun pow

Az assassin, más néven Fekete Göngy - mégis milyen idétlen név ez? - jelzett a szemével, hogy mutatkozzam be. Tényleg! El is felejtettük elmondani egymásnak a nevünket, annyira lefoglalt minket a menekülés. Az igazi nevemet nem szerettem volna közölni, ezért kitaláltam gyorsan egyet. Nem is baj, ha álnevet használok, sok mindentől meg tud védeni.

- Shin vagyok. Örvendek a találkozásnak! - hajoltam meg, majd lopva a lányra pillantottam, aki megkönnyebbülten sóhajtott egyet.

- Ajumma! - kezdte mosolyogva. Olyan más volt, hiányzott a hangjából a fájdalom, szinte már vidámnak hatott. És vonzónak. Gyorsan megráztam a fejem, hogy még véletlenül se gondoljak ilyesmire többé. Ez a lány meg akart ölni, jobb ha óvatos leszek vele.

 - A segítségére van szükségünk. 

- Itt akarsz elrejtőzni? - kérdeztem a lánytól, mikor beléptünk egy kisebb hanokba (hagyományos koreai stílusban épült ház). 

- Egy ideig, igen. - dobta le a cuccait a földre. - Ez egy biztonságos hely. Bár nem maradhatunk a végtelenségig itt. Önnek vissza kell térnie a palotába. 

- És te? - néztem rá gyanakvóan. Mihez akar kezdeni? Nem térhet vissza a fővárosba, és gondolom a mesteréhez sem. 

- Az nem tartozik önre! - felelte durván. 

- Cöhh... - horkantam fel. - Milyen ember vagy te?! - szűrtem fogaim közt. - Hogy lehetsz ilyen ellenséges? 

- Aludni szeretnék. - feküdt le a megterített paplanra. - Ajumma majd megmutatja a szobáját. És ha lehet ne nyavalyogjon sokat, errefelé ezt nem díjazzák. Ajumma nem a szolgája, erre ügyeljen. Itt maga nem a Koronaherceg.

- Hát te nem vagy semmi... - ámuldoztam, de igazat adtam neki. Nem vagyok olyan helyzetben, hogy kiváltságaim legyenek, ha életben akarok maradni, akkor el kell hitetnem az emberekkel, hogy én is csak egy egyszerű, átlagos nemes vagyok. - Ha már így alakult... - próbáltam felhívni a lány figyelmét, egy hangos köhögéssel.

- Ha?

Nem tetszett ez a stílus, durvának találtam, sosem beszéltek még így velem, de el kell néznem neki, ha itt akarok maradni.

- Hogy szólítsalak? - kérdeztem félénken. Hosszú szünet következett, nyílván nem tudta eldönteni, hogy elárulja-e az igazi személyazonosságát.

- Ah Ram vagyok. - motyogta.

- Ah Ram... - suttogtam. Igazán szép név. - Én csak Shin. És ha lehet... ne magázódj.  Unom.

Jó éjszakát! - mondtam vidáman, majd kiléptem a szobából.

Ah Ram pow

Meglepően jól aludtam, már korán reggel fenn voltam és elmentem segíteni ajummának. A baj csak az volt, hogy ajumma hanbokba öltöztetett, én pedig nagyon kényelmetlenül éreztem magam benne, sose szerettem. Nem is tudtam benne mozogni, nemhogy harcolni, ha esetleg szükség lenne rá.

- Ah Ram-ah! - szólt ajumma. - Ide tudnád hozni a mosnivalót?

- Mindjárt viszem! - kiáltottam vissza. Előbb meg akartam etetni a lovat, amivel sikerült elszöknünk. - Nem volt jó sorod a katonánál, ugye? - simogattam. - Most már minden rendben. - mosolyogtam. Imádtam az állatokat, különösképen a lovakat. 

Egy torokköszörülés azon nyomban letörölte széles mosolyomat az arcomról. A herceg állt a teraszon, tiszta hanbokban, kissé álmos arccal.

- Jó reggelt! - köszöntött, mire bólintottam egyet és elindultam összeszedni a mosnivalót.

- Azt hiszem el kéne menned vele vásárolni. - suttogta ajumma, mikor elé vittem a szennyest. - Nincs túl sok férfi ruhám. 

- Én? - nyeltem egy nagyot.

- Hogy lehet az, hogy meg se ijedsz egy sereg katonától, de ettől a fiútól zavarba jössz? - kérdezte ajumma mosolyogva.

- Tessék? - háborodtam fel. - Én nem...ugyan már ajumma!

- Ismerlek már lányom. Tudom, hogy nem szoktál csak úgy zavarba jönni a férfiaktól. Ki Ő, hogy zavarba képes hozni? 

- Ah...ajumma. - legyintettem. - Ugyan, hogy gondolja ezt?! 

- Oké, oké. Nem szóltam semmit! - emelte fel megadóan a kezeit. - Csak azt mondom, amit látok. Nagyon helyes férfiú és ráadásul nemes. - a hangsúly az utolsó szón volt.

- Tudod, hogy mennyire gyűlölöm a nemeseket. - vetettem oda. - Mindenesetre, ha nagyon muszáj, elmegyek vele a városba. - egyeztem bele egy kissé durcásan.

- Ya! - szóltam oda a hercegnek. - Húzza a cipőjét, elmegyünk a városba. - suhantam el mellette.

- Mondtam, hogy semmi magázás! De mit akarunk a városban? - kérdezte kiváncsiskodva, szinte már rám mászva.

- Mit művel? - húzódtam el rémülve. 

- Csak kérdeztem valamit. - nézett mélyen a szemembe. Miért érzem megint ezt a fura bizsergést?  Miért bénul le az agyam, mikor  rám mosolyog?

Zavaromban nem voltam képes gondolkodni, így automatikusan bokán rúgtam, mire ő össze esett előttem.

- Bocsánat, Felség! - mondtam cinikusan, majd kiléptem a házból.

Baekhyun pow

- Ah... - kaptam a bokám után. - Ez a lány nem semmi! - sántítva ugyan, de kissé izgatottan követni kezdtem Ah Ram-ot. Élveztem, hogy Őt is zavarba tudtam hozni a viselkedésemmel, holott ez nem tűnt olyan könnyű feladatnak.