2. fejezet

2. fejezet

*10 évvel ezelőtt*
- Elnézést! - hajoltam meg egy idegen fiú előtt, akit nem vettem észre és véletlenül belementem, miközben a mosnivalót cipeltem a folyóhoz. A kosaram kiborult, én pedig lehajoltam, hogy visszategyem a piszkos ruhákat a kosárba. A fiú -nemes létére-, ahelyett, hogy megvert volna, lehajolt és segített a ruhák összeszedésében. Nagyon aranyos arca volt, s ami a legvonzóbb volt benne, az a mosolya. Nem csak a szája mosolygott, hanem az egész arca ragyogott.
- Semmi baj! - mondta kedvesen. Egy végtelennek tűnő pillanatig egymás szemébe néztünk, és akkor már tudtam. Megismertem. A szerelem ízét.
Abszurd dolognak tűnt számomra, de aznap bebizonyosodott, hogy valóban létezik szerelem első látásra. A fiú teljesen megbabonázott, zavarba hozott ugyanakkor kellemes melegség öntötte el a szívem mosolya láttán. De ezt a pillanatot megzavarta valaki.
- Ott van a lány. Kapjátok el, a családjával együtt! - kiabálta a gazdánk.
Gyűlöltem azt az embert és megfogadtam a szüleimnek, hogy ha alkalmas leszek rá, később biztosan bosszút állok, a minket ért megaláztatásért és fájdalomért.
- Futás! - ragadt karon a fiú, majd elrohantunk a támadó emberek elől.

Fél óra múlva még mindig egy koszos kis istállóban bujkáltunk, a fiú és az én fogaim is vacogtak a hidegtől, hiszen a szénakazal nem nyújtott elegendő hőt.
- Most már vissza kéne mennem. A szüleim...meg kell mentenem őket! - álltam fel, de  a fiú visszahúzott.
- Nem mehetsz oda még!  Amúgy se tudnál mit tenni. - mondta meglepően nyugodtan.
- De mi van, ha valami bajuk esik? Mennem kell!
- Nem mehetsz! - parancsolt rám. - Megölnek téged is! - kiáltott haragosan.
A levegő az eddiginél is fagyosabb lett az istállóban. 
- Hogy érted, hogy engem is? - nyeltem egy nagyot. Eddig nem is mertem ilyesmire gondolni. Megölni engem és a családomat?
- Mit gondolsz, miért uszította rád az a nemes az embereit? - nézett rám nagy szemekkel a fiú.
- Mégis miről beszélsz, Úrfi? - kérdeztem fogaimat csikorgatva.
A fiú felállt és kényszerített, hogy nézzek a szemébe. A kétségbeesés érzése elnyomta az iránta érzett vonzalmamat, hiába éreztem magam biztonságban a jelenlétében, aggódtam a szüleimért. Bár próbáltam visszatartani, a könnyeim csak azért is kibuggyantak. Elfordultam, hogy a fiú ne lássa könnyes szemet, de már késő volt.
- Figyelj ide! - köszörülte meg a torkát. - Esküszöm, hogy ha eljön az idő...bosszút állok a titeket ért sérelmekért. Nem fogom engedni, hogy a nép ilyen körülmények között éljen, ilyen elnyomás alatt. Még a szolganép sem. Esküszöm, hogy változtatni fogok ezen. - jelentette ki határozottan.
- Ugyan mit tehet egy nemes ember az országért? Miért gondolja, hogy képes ekkora befolyást tenni a politikusokra és a többi nemesre? - kérdeztem mélyen, barna szemébe nézve. Komolynak tűnt, még sem értettem, hogy tudná véghez vinni az akaratát.
- Hidd el...változtatni fogok ezen, kerüljön bármibe is. - szorította meg hideg kezem.  A könnyeim egyre szaporábbak lettek, ő pedig hirtelen magához húzott és engedte, hogy vállán sírjam ki magam. Először meglepődtem, majd megkönnyebbültem, végül pedig zavarba jöttem. Hisz ő egy ismeretlen fiú számomra.
Úgy tűnt a fiú is ezen gondolkodhatott, mert zavartan, de finoman eltolt magától és megköszörülte a torkát.
- Mi a neved? - kérdezte halkan.
- Lee Ah Ram vagyok. - hajoltam meg még mindig könnyeimmel küszködve.
- Te nem vagy kíváncsi az én nevemre? - kérdezte csintalanul, mire az én kedvem is jobb lett.
- Mi a becses neve, Úrfi? - ismét meghajoltam.
- Baek Hyun. - mosolygott elégedetten, majd hirtelen lefagyott a képéről a mosoly. - Ó, már besötétedett. Mennem kell! Ígérem, holnap ismét eljövök ide. Várj rám itt, a kakas órájában.  Amint tudok, jövök! - mondta, de még mielőtt elszaladt volna, egy csókot nyomott nedves arcomra, majd sietősen távozott. 
Ott álltam pár percig jéggé fagyva, de amint tudatosult bennem az tény, melegen elmosolyodtam és kiléptem az istállóból.
- Várni fogok rád, Baekhyun-ssi! Ígérem. - néztem fel a sötét égboltra.
---
Hiába vártam rá másnap. Ő nem jött el.  Vártam rá, a meleg mellkasára, hogy megnyugtasson, nem lesz semmi baj, mégha az már meg is történt. A szüleimet aznap megölték, a gazda emberei, így árva lettem. A fájdalom, ami a szívemet szorította elviselhetetlen volt, és Baekhyun árulása rátett még egy lapáttal.
Tényleg azt hittem, hogy eljön. Bíztam benne, hisz a szemeiből arra mertem következtetni, hogy komolyan gondolja, amit mond.
ő viszont átvert. Nem volt senki, akire támaszkodhattam volna, egyedül maradtam. 
Teljesen egyedül...

********************
Az edzőteremben hajszoltam magam, addig amíg úgy éreztem mindjárt összeesem. Akkor leültem pár percre, ittam és folytattam tovább az edzést.
Ma ügyesebbnek kell lennem! - mondogattam magamnak. - Meg kell ölnöm a koronaherceget és ezúttal nem hibázhatok. Ha hibázok, meghalok.
- Ah Ram! - szólított a főnök. - Gyere ide!
Miután elé álltam, végig nézett rajtam, és tekintetével fürkészni kezdte az arcomat.
- Mi történt ma éjjel? - kérezte. - Mit álmodtál? Egy nevet emlegettél és sírtál álmodban.
Nem tudtam, miről beszél. Nem emlékeztem az álmomra.
- Mit mondtam?
- Sírtál. És egy nevet emlegettél, valami "hyun" volt a vége. Keseregtél, hogy miért nem jött el hozzád. Kiről álmodtál? A testvéredről? Vagy...
- Nem volt testvérem. - vágtam közbe. - Nem tudom, nem aludtam valami jól. De már minden rendben. Ma megyek és végzek a herceggel.
A főnök nyugtalanul, de bólintott egyet és engedte, hogy felkészüljek a ma esti feladatomra.
- Ma nem hibázhatok! - léptem be határozottan a szobámba.

A bejutás a mai nap is gyerekjáték volt, ami igazán érdekes, hiszen minimum duplaőrségnek kellett volna, hogy legyen, de nem volt.
Nem tudtam, hogy hol lehet a herceg, tehát egy ideig követtem két őrt, akik elvezettek egy olyan pavilonhoz, ahol több őr állt, ebből arra mertem következtetni, hogy ott aludhat a herceg.
Szépen lassan, akár egy árny, lemészároltam az őröket, majd beléptem a házba és magába a herceg hálószobájába.
Most már egészen biztos voltam abban, hogy maga a koronaherceg fekszik ott az ágyban, ezért odaosontam és felé álltam, hogy le tudjam szúrni.
- Most végre teljesíteni tudom a feladatomat. - sóhajtottam, de mielőtt beleállíthattam volna a kardomat a szívébe, egy szúró tárgy kezdte el nyomni az oldalamat.
Meglepetten lenéztem.
A herceg nézett rám meredten, miközben a kését az oldalamhoz nyomta.
A szemeim elkerekedtek, mikor megláttam az ismerős arcot. A nemes, akivel tegnap összefutottam, most itt fekszik alattam, a királyi palotában, a herceg hálójában.
- Te...te vagy a koronaherceg? - ejtettem ki a kardot a kezemből, ami nagy hiba volt. A herceg abban a pillanatban ledöntött és fölém kerekedett. Tudtam, hogy erősebb vagyok nála, hiszen az eddigi tíz évet edzéssel töltöttem, mégsem voltam képes fájdalmat okozni neki.  Talán azért, mert annyira ismerős volt valahonnan.
- Ki vagy te? - ült rá a csípőmre, majd lerántotta arcomról a maszkot és homlok-ráncolva méregetni kezdett. Majd meglátta a nagy heget az arcomon és akkor felismert.
- Teee? - ámult el. - Mit keresel itt? Miért akarsz megölni?
- Engem csak felbéreltek. A nagybátyja akar végezni magával.
Nem lepődött meg. Mintha sejtette volna.
- Felség! - tört be valaki, de még nem érték el a szoba ajtaját.
- Menekülnünk kell! - rántott fel a herceg, majd karon ragadott és maga után húzott a hátsó kijáraton.
Olyan deja vu érzésem lett, hogy gondolkodni sem bírtam, csak követtem.