2013. május 9., csütörtök

1. fejezet

 photo girl-assassin_zpsfc749e1f.jpg
1. fejezet


Ah Ram Pow

- Meg kell ölnöd. - adta ki az utasítást a főnök. - Még ma éjjel.
Nem fordultam hátra, anélkül is tudtam, hogy az arcát keretező ráncok az aggodalomtól jelentek meg.
A szokás, miszerint, ha valamelyikünknek nem sikerül a feladatát sikeresen véghez vinnie, annak meg kell halnia. Ő pedig nem akarta elveszíteni az egyik legjobb tanítványát. – gondoltam én.
- Kit kell megölnöm? – kérdeztem a távolba meredve. Az éjszaka ma különösen sötét és ridegnek hatott, az ablakomban állva. A hideg szellő belekapott hosszú fekete hajamba, úgy nézhettem ki, mint egy ijesztő szellem. Legalábbis az áldozataim számára biztos.
-          A herceget. – bökte ki a főnök, mire szemöldököm felugrotta a „név” hallatán.
-          Korea hercegét? A Koronaherceget, nemzetünk leendő királyát? – fordultam hátra szúrós tekintettel. Abszurdnak tartottam az ötletet.
-          Tudod, hogy mi nem ítélkezhetünk. Az a dolgunk, hogy elvégezzük a piszkos munkát jó pénzért. Ez most a te feladatod lesz. – vetette oda szigorúan, majd elindult kifelé.
-          Mégis ki bérelt fel minket? – kérdeztem nagyon halkan, mielőtt becsukta volna az ajtót.
-          A koronaherceg nagybátyja. – suttogta. – Készülj, indulnod kell! – azzal becsapta az ajtót.

Nem lesz kis feladat beosonni a Palotába. Bár az asszaszinok titkos fegyvereit használva több esélyem volt bejutni, mint másnak.
-          Hallottad? – bökte meg az egyik őr a másik oldalát. – Holnap akarnak koronahercegnőt választani a hercegnek. Kíváncsi vagyok, hogy most is be fog-e telni a belső udvar a sok csinos nővel. Lehet nekünk is jut egy-kettő… - kuncogott.
Szóval ezért akarja „eltűntetni” a Nagyherceg a koronaherceget, még mielőtt megkoronázzák őt és a feleségét. Nem ismertem ugyan a koronaherceget, de nem igazán hajlottam arra, hogy végezzek vele. Ő mégis csak nemzetünk jövője.
De nem volt választásom, meg kellett ölnöm. – gondoltam, miközben halkan leugrottam az őrök közé és egy pillanat alatt kinyiffantottam mindkettőt, egy nyikkanást sem tudtak kipréselni magukból.
Árnyként, futásnak eredtem és sikerült is bejutnom a Koronaherceg pavilonjába. Mindenkit leütöttem, aki épp kinyitotta volna a száját, hogy segítségért kiáltson.
-          Útban vagy, öreg! – rúgtam arrébb a komornyikot, majd kinyitottam az ajtót és beosontam a hálószobába. A herceg minden bizonnyal mélyen aludt az ágyában.
-          Helyes. Gyorsan végzek. – mosolyogtam álarcom alatt. Elővettem a késemet és egy döféssel végeztem is, még szenvedni sem hagytam sokáig. Milyen könyörületes vagyok….
-          Hercegem! – hallottam valaki hangját kintről.
-          A francba! – ugrottam fel.
-          Mi történt? – valaki teljes erejéből kivágta az ajtót és berontott. Épp hogy csak engedtem neki, hogy meglássa talpig fekete öltözékemet, majd berúgtam a titkos ajtót és egy hátsó kijáraton távoztam.


Herceg Pow

-          Lee Soon-ah! – ébresztgettem a komornyikomat, aki ájultan hevert a földön. - Mi történt? – majd odaszaladtam az egyik őrhöz, akit megkértem, hogy feküdjön be az ágyamba, amíg elszököm egy kicsit lovagolni a rétre. Csak annyi volt a feladata, hogy játssza el a komornyiknak és a többi szolgának, hogy a herceg (vagyis én) alszik.
De amint megpillantottam a véres takarót hátrálni kezdtem.
-          Felség! – tűntek fel az őrök a hátam mögött. – Egy fekete ruhás alak tört be a palotába! Valószínű, hogy asszaszin.
-          Kapják el! – adtam ki az utasítást, majd lehajoltam az őrhöz és megvizsgáltam a pulzusát. Nem volt neki. Meghalt. Miattam.
-          Szerencsére Felség, hogy nem Ön volt itt, különben már rég halott lenne! – pacskolta meg a hátam az egyik jó barátom, aki a város csendőre volt. Én viszont még mindig eléggé sokkos állapotban voltam, így a megkönnyebbülés érzése nem éppen volt meghatározó egyéb, csapongó érzéseim között.
-          Miért akarnak megölni? És ki az, aki felbérelt egy asszaszint? – rengeteg kérdés cikázott a fejemben, de egyre sem tudtam a választ.
-          Biztonság kedvéért költözzön át egy másik pavilonba. Amint rájönnek, hogy nem maga volt az áldozat, megpróbálják újra. – mondta a barátom, Joon Ki.
-          Magam fogok utánajárni, ki akar az életemre törni.
-          Baekhyun-ah! Ne tedd! –  állított meg Joon Ki.
-          Tudod, hogy úgysem foglak megbüntetni, azért mersz informális hangnemet megütni velem? – mosolyogtam féloldalasan, majd a katonákkal és szolgákkal együtt elmentem egy másik helyre aludni.


Ah Ram Pow

-          Elhibáztad! – fogadott haragos arckifejezéssel a főnök, én pedig meglepetten néztem rá.
-          A herceg kinn volt, lovagolni, az egyik katonáját szúrtad le. Mit akarsz, hogy öljelek meg?! – ordított, majd kikapta a tokjából a kést és egy villámgyors mozdulattal hatalmas vágást metszett vele az arcom. Nem kaptam a vérző sebhez, csak csukott szemmel viseltem a büntetést, hiszen nem most vágtak meg először.
-          Sajnálom. – mondtam halkan. – Legközelebb sikerülni fog. – meghajoltam, majd bementem a szobámba átöltözni. Annyira furcsa volt a megszokott fekete ruhám után színes hanbok-ot viselni, hogy meglehetősen kényelmetlenül éreztem magam benne.
Úgy döntöttem, hogy bemegyek a városba orvosságért, hogy elláthassam a vágást az arcomon. Szerencsére a városban nem nézik meg azt az embert, aki szolgaruhában, vörös sebbel rohangál , hiszen ez nem ritka látvány számukra. A nemesek szinte mindig verik a szolgáikat már-már örömüket lelik ebben. Pont ezért lettem az, ami. Ki akartam törni abból a nyomorból, amiben az egész családom belehalt, bosszút akartam állni azokon, akik bántalmaztak minket és más, szegény embereket.
Azon a végzetes napon, a Főnök rám talált és kitanított. Miután megtanultam mindent, amit egy asszaszinnak tudnia kellett, az volt az első dolgom, hogy végezzek a családom gyilkosaival, még ha én is azzá válok ezáltal.
Mialatt ezen gondolkodtam, véletlen neki mentem egy nemes embernek, így a véres arcom megfogta szép ruháját. Nem éreztem sajnálatot, mégis meghajoltam bocsánatkérés képen, anélkül, hogy ránéztem volna az illetőre.
- Héékás! – kiáltott fel. Még csak ez kellett. – gondoltam magamban.
Felnéztem a nemesre, aki a város csendőrével sétált nyugodtan az utcán. Viszont nem az a látvány fogadott, amire számítottam. A nemes, alig lehetett idősebb húsz évnél, arca kisfiús volt, fehér fogai csak úgy virítottak miközben pajkosan mosolygott, szemei pedig alig látszódtak.
-          Tudod mennyibe került ez a hanbok? – sétált felém, hangjában mégsem harag, hanem gyermeki csíny szikrája hallatszódott.
-          Elnézését kérem Uram! – hajoltam meg ismét.
-          Mi történt veled? – hajolt közelebb, mire én hátrálni kezdtem. – Ki bántott?
Igazán meglepett az érdeklődése. Ugyan mióta foglalkoznak a nemesek egy sérült szolgával?
Fejemet felemeltem és ismét ránéztem a nemesre, akinek szomorú arca nem messze volt az enyémtől. A sebemet vizsgálta, miközben én őt néztem.
Ismerős volt.
Bár nem tudnám megmondani, hogy honnan. 

1 megjegyzés:

  1. Hátmár AKAROM A 2. RÉSZT !!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! ÍRD MEG _:P EZ PARANCS ! XD VAGY KÜLÖNBEN MEGKÉREM AH RAM -OT H GYILKOLJON xDDD

    VálaszTörlés