10. fejezet

10. fejezet

*Baekhyun*

- Ahj, most mit tegyek? - járkáltam a szobámban oda-vissza. - Meghallhatott valamit ajumma? Megtudta, hogy én vagyok a Koronaherceg? És Ah Rammal mi lesz?
- Baekhyun-ssi! - Ez Ah Ram volt. Azon nyomban kinyitottam az ajtót.
- Mi történt? Mit mondott ajumma? Megtudta, hogy én vagyok a herceg, ugye? - kérdeztem aggodalmasan.
- Ne görcsölj ennyire rá. - felelte ridegen. Mi történt vele? Tekintete olyan volt, mint mikor először találkoztunk a palotában, mikor megpróbált megölni. Szinte bele se nézett a szemembe, csak belépett a szobába és körbepásztázta a területet, majd felkapta a fekete álruhámat, amit ő is viselt.
- Húzd fel! - dobta hozzám az anyagot. - Indulunk.
- Ah Ram-ssi! - ragadtam meg a csuklóját, mire fájdalmas tekintettel nézett vissza rám. Lerítt róla, hogy valami történt, amiért ismét távolságot tart tőlem. - Ajumma...
- Igen. Megtudta, hogy te vagy a Koronaherceg. - elengedtem a kezét. - Kaptam egy fejmosást, de semmi baj. Megoldom. - nézett el más merre.
- Tudom, hogy megoldod. - sóhajtottam. - De miért érzem úgy, hogy nem ez az egyetlen oka a ridegségednek?
- Mindig is ilyen voltam. - szemei ezúttal szikrákat szórtak felém. Ez a sötét tekintet... - Öltözz, ha meg akarod menteni a polgárokat! - azzal ki is viharzott a szobából.
Furdalt a kíváncsiság, hogy mégis miért ilyen rosszkedvű Ah Ram, de jelenleg fontosabb dolgom is volt annál, hogy kiderítsem. Az ráér akkor is, mikor visszaértünk a küldetésből.
Gyorsan felkaptam a fekete ruhát, majd feltettem a maszkot és követtem Ah Ram-ot.

*Ah Ram*

Nem voltam képes a szemébe nézni. Tudtam, hogy ha belenézek, elfogok veszni bennük, mint ahogy minden egyes alkalommal történt. Rendkívül mérges voltam magamra, hogy ilyen gyenge vagyok, de nem tehettem róla, így éreztem. Minden alkalommal, mikor rám mosolygott vagy viccelődött vagy éppen komoly volt, mindig...lenyűgözött. Messze távol állt az ideális férfi jellemétől, ugyanakkor mégis meg voltak benne azok az erények, amik egy igazságos, jó uralkodó tulajdonságaihoz szükségesek. Még ha lehetetlen is, hogy valaha közös jövőnk legyen, azért, hogy Ő legyen a király, a végsőkig harcolni fogok, még ha ez a halálomat is hozza el.
- Induljunk! - rohant el mellettem Baekhyun, majd felpattant a lóra. Én mögé ültem és elindultunk a palota felé, ahol a katonák és a szegény polgárok még mindig egymással hadakoztak.
Mikor a palota közelébe értünk, az erdő mellett, Baekhyunnal együtt leszálltunk a lóról, majd kikötöttük egy biztonságos, sötét helyre. Először csak figyeltük a történéseket, akkor vettük észre, hogy egy alig tíz éves kisfiút cibálnak be a börtönbe, a hajánál fogva. Baekhyun teljesen elképedve követte nyomon az eseményeket, látszott rajta, hogy legszívesebben agyon verné a katonát. Én sem éreztem magam másképp, minél előbb cselekedni akartam.
- Mit tesznek ezek a népemmel? - suttogta maga elé.
- Mindig is így bántak velünk.
- Az...apám is? - nézett rám elkeseredetten. Túl sok mindent titkolnak el a következő generáció előtt. - gondoltam magamban.
- Ő sem volt sokkal kegyelmesebb... - mondtam elhaló hangon. Jobbnak láttam ezt nem itt megvitatni, ezért cselekedtem. - Én lefoglalom az őröket, te addig ments ki a fiút és a többieket. Valamivel később indulj, mikor én eléjük érek, rendben?
Baekhyun bólintott, de mikor elindultam volna, hirtelen megfogta a kezem.
- Vigyázz magadra! - kérlelt. Nem láttam mást, csak a szemeit, de ha nem csal az ítélőképességem, valóban aggódott. Ez pedig nem jelentett előnyt kettőnk számára.
- Te is, Koronaherceg! - mondtam érzelemmentesen, de legbelül nagyon is reméltem, hogy nem fog történni vele semmi, úgy mint legutóbb.

Nem volt időm gondolkodni, amilyen gyorsan csak tudtam, a palota bejárata felé futottam, majd meglepetés szerűen leugrottam a kapu tetejéről, megijesztve ezzel a polgárokat és a katonákat is, akik azon nyomban nekem estek.
- Mi a...?
- Ki ez? - kérdezték az emberek egymástól.
- Ez Iljimae! Iljimae újra eljött, hogy segítsen nekünk! - pattant fel egy idős férfi.
- Miről beszélsz? - kérdezte a másik.
- Iljimae? - nevetett fel az egyik őr, mire én letöröltem a mosolyt a képéről egy jobb oldalassal. Gyerekjáték volt elintézni az őröket, ennél sokkal jobban kéne védelmezniük a bejáratot. Bár az assassinok ellen egy rendezett, szilárd őrsereg sem foghatott ki.
- Apa, ő az az Iljimae, akiről meséltél? - akadt az utamba egy kislány.
- Az nem lehet. Ő egy másik. - bámult elképedve az apa.
- Valaki betört a börtönbe is! - hallatszott a parancsnok hangja. - Igyekezzetek!
- Uram! Azt hiszem kettő van belőlük. - mondta az egyik őr.
- K..kettő? Mindjárt két Iljimae is? - akadt fenn a parancsnok. - Kapjátok el őket!
- Uram, a börtönből elszabadultak a foglyok! - szólalt meg egy másik.
- Ki mer így szórakozni a királyi hadsereggel? - ocsúdott fel a parancsnok. - Hozzátok elém, mindkettőt!
Ezek szerint Baekhyun sikerrel járt a foglyok kiszabadítása ügyében. Maszkom alatt elmosolyodtam.
- Menjenek! - mondtam a reklamáló polgároknak. - Nincs még itt a lázadás ideje. Ha itt maradnak, csak bebörtönzik magukat! Fussanak, amíg lehet. - az, hogy miként cselednek, csak rajtuk állt. Nem volt időm visszatuszkolni őket a házukba, ezért igyekeztem Baekhyunhoz, hátha segítségre volt szüksége.
Még éppen időben értem oda, ha a dobócsillagom nem talált volna célt időben, Baekhyunnak már nem lett volna jobb keze.
Ezzel viszont magamra vontam a katonák figyelmét, így megoszlott a sereg és engem is támadni kezdtek. Bár nem szerettem ölni, most mégis úgy éreztem, hogy ki kell adnom magamból a haragot. Ezek az emberek pedig nekem támadtak, abból a célból, hogy megöljenek, így nem hagytak más választást, végeznek kellett velük.
" Ha jót akarsz magadnak, elfelejted, amíg még lehet. Ő a leendő király. A népünk uralkodója. Te pedig egy szegény, családtalan assassin vagy. Ha jobban belegondolsz, te is rájössz, hogy nektek nincs közös jövőtök. Te beengednél egy olyan királynét a palotába, aki több száz embert megölt már? Köztük katonákat is?   " - hallatszott ajumma hangja a fejemben. Igaza volt. Bár nem szerettem ölni, mégis azt csináltam éppen, túl romlott vagyok ahhoz, hogy Baekhyun mellett maradhassak.
- Ya! - kiáltott fel valaki. Baekhyun volt az, így próbált jelezni, hogy végre visszatérjek a jelenbe és kivédjem a kardot, ami éppen felém lendült. De így is túl késő volt, a penge éle felhasította az arcomat. A következő pillanatban a katona, - aki megtámadott- a földre hullt Baekhyun nyilától.
- Jól vagy? - szaladt oda hozzám, mikor elhárította az utolsó katonát is. - Menjünk innen!
- Várj! - állítottam meg. - Az étel! Biztos vagyok benne, hogy a királyi éléskamrában rejtették el a friss ételt.
- Megsérültél, mennünk kell! Az eső is eleredt. Majd én elintézem. - igaza volt, megsérültem és az eső is úgy zúdult ránk, mintha dézsából öntötték volna, de nem érdekelt.
- Hogy mehetnél már egyedül?
- Nem leszek egyedül. - mosolygott, majd eltűrt egy vizes tincset az arcomból és megnézte a sebem. - Nem fogsz belehalni.
Most éreztem először gyengének magam. Nem a sérülésem és nem is a kimerültség miatt, hanem mert... úgy éreztem most gyenge lehetek, az Ő karjaiban, mert tudtam, hogy vigyáz rám, még akkor is ha én vagyok a képzettebb és erősebb.
- Indulj el a lóval, én eljuttatom az ételt a lakóknak. - azzal el is indult az ellentétes irányba. Csak remélni tudtam, hogy nem kapják el, de bíztam benne, lehet, hogy nem volt a legképzettebb harcos, de volt esze, biztos ki tud találni valamit, ha bajba kerülne.

Félúton a palota és ajumma háza között, kénytelen voltam leszállni a lóról és meghúzni magam egy elhagyatott kis házban, ami az erdő közepén álldogált, látszólag régóta nem használta már senki.
Nem telt el sok idő, mire Baekhyun is megérkezett.
- Mondtam én, hogy megoldom. - futott felém boldogan.
- Nem történt semmi? Hogyan juttattad el? - pattantam fel.
- A komornyikom tudja, hogy életben vagyok, többször szoktam vele találkozni az erdőben. Az ő segítségét kértem. - felelte egyszerűen.
- Ezt eddig miért nem mondtad? - háborodtam fel. Nem szabadott volna ilyen fontos információt elhallgatnia.
- Nekem is lehetnek titkaim. - vont vállat, majd leült és betakarta magát a pokróccal, ami engem melegített, míg rá vártam.
Nem szóltam semmit, csak leültem mellé. Furcsa módon, de zavarban éreztem magam. Ketten, egyedül egy elhagyatott kis házikóban, csurom vizesen. Melyik lány ne lett volna zavarban?
Nos... nem gondoltam volna, hogy én valaha az leszek.
- Mutasd! - fordult felém Baekhyun, hogy megnézze az arcomon lévő sebet.
- Nem nagy ügy, majd meggyógyul. - löktem el a kezét, még mielőtt megint megfeledkeznék az akadályokról, amik köztünk állnak.
- Hadd nézzem! - mondta határozottan, majd arcomat maga felé fordította. - Szerencsére nem nagy vágás. Ha hazaértünk megtisztítom neked.
- Nem szükséges, egyedül is megoldom. - feleltem ridegen.
Baekhyun nem szólt erre semmit, de éreztem, hogy a hangulat megváltozik. Szemöldökei összeszaladtak szép homlokán, miközben maga elé meredt.
Nyilván meghallhatta fogaim vacogását, mert rögtön a pokróchoz kapott és rám terítette a másik felét, az viszont túl kicsinek bizonyult, mert valamelyikünk válláról folyton lecsúszott.
- Ah, túl kicsi. - mondta, majd olyan közel húzódott hozzám, hogy szinte már mögöttem ült és hátulról karolt át.
Testem megfeszült, a lélegzetem visszatartottam, nem tudtam hirtelen mit csinálni, csak  szótlanul hagytam, hogy Baekhyun nedves felsőteste hozzásimuljon az én nedves hátamhoz.
Szívem hevesebben kezdett el dobogni, s már valahogy egyáltalán nem fáztam.
- Ah, de jó. Így sokkal melegebb. - tette állát a vállamra, majd onnan nézett rám csintalan mosollyal.
- Ya! - szóltam halkan. - Mit művelsz?
- Ohhó! Cöh. - emelte fel a fejét. -  A királlyal beszélsz ám!
- El is felejtettem, bocsásson meg! - hajoltam meg ültömben, természetesen nem gondoltam komolyan, de ez Baekhyunt már egyáltalán nem zavarta. Ennyi idő után hozzászokott, hogy nem királyként bánok vele. Ha úgy kezeltem volna, előbb lerántották volna róla a leplet ajummáék és talán a városbeliek is.
- Neked megbocsátok. - kuncogott.
Olyan jó érzés volt karjai között lenni, hogy titkon el is mosolyodtam, de azon nyomban el is komorodtam, mikor megpillantottam a karján lévő égszínkék díszt, ami szakasztott mása volt az enyémnek.
- Az... honnan van? - nem volt energiám a köntörfalazásra, egyenesen rákérdeztem.
- Oh, ez? - emelte fel az ékszert. - Ezt azóta hordom magamnál, mióta elajándékoztam a másik felét. Egy ugyanilyet, csak zöldben.
Szemeim elkerekedtek. A másik párja kétség kívül az az ékszer, ami nálam van. Tehát mégsem csalt a megérzésem. Tudtam, hogy találkoztam én már vele.
Baekhyun volt az a fiú, akire a mai napig vártam. Ő adta a díszt. Akkor nem értettem, hogyan akarja megváltoztatni a világot, de most már világossá vált.
Miután összetettem a puzzle darabjait a fejemben, könnyeim akaratom ellenére potyogni kezdtek, én pedig heves, ugyanakkor néma zokogásban törtem ki Baekhyun karjai között, annak az embernek a kezei között, ahova kiskorom óta vágyódtam.